Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„A ​szeretteink – és azok, akiket elveszítünk – megváltoztatnak bennünket. Soha nem azok vagyunk a történet elején, mint akik a végén leszünk.” – Jodi Picoult
Két élet. Két szerelem. Egy lehetetlen választás.
Az Egy decemberi nap című #1 New York Times bestseller és Reese Witherspoon könyvklubba választott regény szerzőjétől…
Lydia újra és újra belép saját múltja kapuján, és azt teszi, ami lehetetlennek hangzik: egyszerre két életet él. De érzelmileg igénybe vevő visszatérnie oda, ahol Freddie még él, ahol Freddie-é Lydia szíve. Mert az új életben felbukkan valaki, aki azt szeretné, hogy Lydia maradjon vele.
Mi lett volna, ha? – sokszor tesszük fel magunknak a kérdést életünk fordulópontjaihoz érve. Ennek ered nyomába Josie Silver új, lehengerlő szerelmi története, amelyből sugárzik a tőle megszokott emberszeretet és lelemény. Mi történik, ha egy fiatal nő csodás módon betekintést nyer abba, milyen lesz az élete, ha minden másként alakul?
Lydia és Freddie immár több mint tíz éve elválaszthatatlanok – Lydia úgy érzi, kettejük szerelme elpusztíthatatlan, de téved.
Lydia huszonnyolcadik születésnapján Freddie autóbalesetben meghal, de aztán történik valami megmagyarázhatatlan, Lydia és Freddie közös élete új esélyt kap.

(Enyhe spoilert tartalmazhat)

Ez is olyan könyv, amit a Mini Könyvkub nélkül valószínűleg sosem olvasok el, sőt talán a látóterembe sem kerül. Mondjuk, attól tartok, ért már nagyobb veszteség... No, nem volt ez rossz, csak nekem túl csajos, és néha sok volt a rinya...

Lydia elveszíti a vőlegényét, és ezt nem nagyon tudja feldolgozni. Valahol megértem én a rinyát, valószínűleg én is a padlóra kerülnék... És nem biztos, hogy okosabb lennék... Csak hallgatni nem mindig van türelmem.

És "csoda" történik, az altatója hatására ellátogathat egy olyan életbe, ahol Freddie nem hal meg, és még mindig az esküvőre készülnek. Azt hiszem, ez is sok embert megkísértene...

Ahogy telik az idő, a két idővonal szétválik. És azt hiszem, itt jött a másik problémám. Mert így a gyász feldolgozása mellett a másik téma az lesz, hogy apró változások továbbhullámzanak, és ahogy ezen változások szaporodnak, megint jön a van-e tökéletes élet, és hogy túl lehet-e lépni a rossz dolgokon, vagy túlságosan a személyünk részévé válik, és már csak velük tudunk élni. Hogy ha a rossz dolgok eltörléséért mások "fizetnek", akkor megérheti-e mással megfizettetni?

Ez pedig túlságosan emlékeztet az Éjfél könyvtár témájára... ami sokkal jobban tetszett. 

Ha valaki éppen elvesztett valakit, akkor ez a könyv talán segíthet egy kicsit, mindenki másnak akkor már Haig könyvét ajánlanám inkább...

Matt Haig: Éjfél ​Könyvtár

 

Nora Seed eddigi élete rossz döntések és megbánások sorozata. Úgy érzi, mindenkinek csalódást okozott, önmagát is beleértve. Amikor azonban az Éjfél Könyvtárban találja magát, esélyt kap arra, hogy rendbe hozzon mindent.

Az Éjfél Könyvtárban lévő könyveket kinyitva megtapasztalja, hogyan alakult volna az élete, ha más döntéseket hoz, így egy régi barátja segítségével nekiáll megkeresni a számára tökéletes életet. A dolgok azonban nem mindig úgy alakulnak, ahogy arra számít, és a választásai hamarosan életveszélybe sodorják.

Mielőtt kifut az időből, választ kell találnia a legfontosabb kérdésre: hogyan tudná a lehető legjobban élni az életét?

Első meglepetés: Ezt a könyvet nekem ajánlották :O (Jó, nem személyesen, de hogy minden egészségügyi dolgozónak... so cute. Ezek azok az idők, azt hiszem, amikor ez meglepően jól tud esni.)

Második meglepetés: ez nem fantasy! (Jó ég tudja, honnan szedtem, hogy az lesz, mikor nem is a Gabo Sff adja ki, de hát történnek ilyenek...)

Harmadik meglepetés: utóbbi ellenére egészen tetszett. Már miután túltettem magam a meglepetésen, és át tudtam hangolódni egy másfajta stílusra.

Nora Seed öngyilkos akar lenni, de a halál és az élet között félúton egy különös könyvtárban találja magát. Ahol ott van az összes lehetséges élete, minden döntése mentén, és csak választania kell egyet, az övé lehet.

Most őszintén, ki nem gondolt már arra, hogy mi lett volna, ha...? Én mondjuk viszonylag hamar arra jutottam, hogy az adott tapasztalatommal és helyzetben az az én döntésem; és hogy az aktuális agyammal és tapasztalatommal mit tennék, az nagyon más kérdés, mint a mi-lett-volna - nekem. Ettől független, persze, nekem is eszembe jutott. Kinek nem?

Mert néha könnyű arra gondolni, hogy bezzeg, ha akkor... Akkor most... És könnyebb lenne, jobb lenne, bármi lenne, mint amivel most kell megküzdeni. 

Spoiler: hajlok arra, hogy a könyvvel értsek egyet, miszerint minden életnek és választásnak megvan a maga előnye, és ára. Néha nekünk, néha másnak. A szomszédnak vagy kissrácnak. De amiben éppen benne vagy, azt úgysem látod át. Nemhogy a választásokat egymás mellett.

Spoiler: legjobban az tetszett amúgy, amikor az elvileg csodás, családos életéből is kidobódik. Mert más elérni valamit, és más belecsöppenni. Hogy nem lehet kihagyni az utat, ami a célig vezet. Lehet, hogy néha épp az a lényeg.

Szóval összességében kellemes csalódás volt, noha nem egy világmegváltó élmény, de kellemesen el lehet lenni vele. És talán segít kicsit, hogy jobban érezzük magunkat ott, ahol éppen vagyunk, azzal, akik vagyunk. Hátha mégis így a legjobb.

John le Carré: A ​kém, aki bejött a hidegről

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe… John le Carré regényét világszerte a kortárs angol irodalom egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartják nyilván.

Az gyanús volt, hogy a kémregény nem lesz a kedvenc műfajom, végül is James Bondért sem rajongtam soha. Eddig Agatha Christie-től olvastam kémtörténetet, és hát az se volt a szívem csücske, de gondoltam hátha inkább krimiben erős. Carre-t meg sokan szeretik, meg ő a kémregények atyja, így hát mikor ez lett a soros a Mini Könyvklubban, gondoltam itt az ideje a próbának.

Hát, maradjunk abban, hogy már biztos, hogy ez nem az én világom. Nehezen csúszott, és bevallom, leginkább unalmasnak találtam, leszámítva a végét. A szöveg távolságtartó, a karakterek nem tudtak közel kerülni hozzám. És attól tartok, ez a kémesdi engem tényleg nem érdekel, nem tudott lekötni, sokszor követni is nehéz volt. 

A végén tudott bevonni, amikor végre összeállt az egész, és minden kiderül, de az kevés az egész könyvhöz képest. És bár a vége abszolút illett az egészhez, de nekem akkor is... kiábrándító?

Nem akarom hosszabban ekézni, meg persze simán lehet, hogy tényleg az egyik legjobb kémregény ever. Végül is ha utálom a citrom fagyit, ne én akarjam megmondani, melyik cukrász csinálja legjobban...

Arra mindenesetre jó volt, hogy most már nem csak sejtem, de tudom, hogy nekem ezt a kémesdit el kell engednem...

Andy Weir: A ​Hail Mary-küldetés

 

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

A hazánkban is lehengerlő sikert aratott A marsi – Mentőexpedíció és az Artemis után a #1 New York Times-bestsellerszerző Andy Weir ismét lélegzetelállító útra hív a világegyetem mélyére eddigi talán legizgalmasabb könyvében.

Annak idején A marsit imádtam én is, bevallom. Azt hiszem leginkább Whatney miatt, aki vagány és szerethető. Meg persze a humora miatt. És még kicsit le is nyűgözött, azt hiszem, hogy lehet egy ennyire izgalmas könyvet írni, egy csávóról, aki egyedül dekkel egy bolygón, és ennyi.
Aztán jött az Artemis, és vele, mint oly sokaknak a csalódás. Szereplők terén egy nagy mehh az egész, és a sztori is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Ezek után ettől a könyvétől is tartottam, de ahogy jöttek "az Artemis csak egy botlás volt, amit el lehet felejteni" értékelések, már tudtam, hogy muszáj lesz esélyt adnom.

És igen, nagyságrendekkel jobb volt, újra, mint az Artemis. Még akkor is, ha Grace közel sem annyira vagány vagy szerethető, mint Mark volt, bár megvannak a plusz pontjai nagy szerencséjére. De valahogy azt éreztem, hogy itt inkább csak a könyv vicces, és nem Grace; persze még így is jókat kuncogtam, de na.

A sztorival mondjuk nagyságrendeket ugrottunk az első könyvhöz képest, ez itt sokkal grandiózusabb, és bevallom ez egy darabig lenyűgözött... És a múltba visszatekintések is jók voltak, volt egy-két egész klassz mellékszereplő, meg a várakozás, hogy hogy ér majd össze ez az egész...

Amikor pedig bejön a képbe a váratlan szövetséges, az nekem csodás volt, és egészen sokáig rá voltam pörögve az egészre csak emiatt is.

Csak. Csak valahogy mégsem tudott annyira csodás lenni, mint A marsi. Ennek egyik oka azt hiszem, hogy a végére azért itt soknak éreztem ezt egészet. Valahogy mintha túltolta volna. A másik meg, mint fentebb említettem, az a főszereplő azt hiszem.

De ez csak annyi csalódás, hogy ne érhessen max pontot, mert közben bizony a legtöbbször élveztem rendesen. És gyorsabban csúszott, mint mostanában bármi, ami szintén jól esett a lelkemnek.

Szóval vevő lennék még mindig hasonlókra... mondjuk egy könyv Markkal és Rockyval? (Persze a valóságban feltehetően együtt már nem lennének olyan jók...)

Réti László: Kaméleon

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Cameron Larkin őrmester megcsömörlött. Elege van a nagyvárosból, s úgy dönt, a nyugdíjig hátralevő időt a vadregényes montanai hegyvidéken, álmos szülővárosában húzza ki. Azonban közbeszól a sors. Egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében.

Mi történt a ranchon?

Először is: ki a halott?

Tényleg a családja életét pokollá tévő farmer az?

Valóban a jobb sorsra érdemes fia az elkövető?

Miért és kinek olyan fontos egy meddő aranybánya?

Családi dráma vagy fondorlatos összeesküvés?

Pusztító szenvedély vagy hideg számítás motiválta a bűntényt?

Választ – számtalan izgalom és meglepő fordulat után – e könnyed hangvételű, humorral átszőtt bűnügyi regényből kapunk, melynek szerzője, Réti László (korábban Marcus Meadow néven publikált) maga is aktív rendőrtiszt.

Magamtól rá se találtam volna a könyvre, de molyon is többször szembejött, aztán ezt néztem ki a Mini Könyvklub szabadon választható könyvének már többször, merthogy vicces állítólag, és az mindig jól jön.

Mondjuk a humor faktor tényleg működik, ez vitte el nálam tulajdonképpen a hátán a könyvet, a humor és a stílus. Csakhogy… emellett nekem néha kicsit vontatott is volt, néha úgy éreztem, egy helyben topogunk. A főszereplőnk meg egy kicsit szexista macsó, hiába bizonygatja az ellenkezőjét. Ez a kettő együtt azért már vont le az élvezeti értékéből, még akkor is, mikor a végére végre beindult a sztori.
De ami végképp kiakasztott, és mínusz egy csillagot ért, az az, hogy nekem egy volt nyomozó ne írjon a könyvében olyat, ami gyakorlatilag áldozathibáztatás, mert mehhh. Még viccnek sem, de ráadásul nem is tűnt poénnak. Érzékeny lelkem háborog…

Ezen felháborodásom ellenére lehet, hogy kap majd még esélyt, mert helyenként tényleg jót vigyorogtam rajta, ez a hülyeség meg hátha nem rendszeres…

Stuart Turton: Evelyn ​Hardcastle 7 halála

 

A ​Blackheath-ház szabályai: Evelyn Hardcastle-t este tizenegykor meg fogják ölni. Nyolc nap alatt nyolc különböző szemtanú bőrébe bújhatsz. Csak akkor engedünk szabadon, ha elárulod nekünk a gyilkos nevét. Érthető? Akkor kezdjük!
Evelyn Hardcastle meg fog halni. És minden egyes nap meg fog halni, amíg Aiden Bishop nem nevezi meg a gyilkosát, és nem töri meg az átkot. Ám valahányszor új nap kezdődik, Aiden egy másik szemtanú testében ébred. A gazdatestek között pedig lesznek segítőkészek, és olyanok is, akik csak annyit segítenek, amennyit feltétlenül szükséges. Az év legeredetibb bemutatkozó regénye kivételes fantáziával fűzi össze a történetszálakat, és az olvasót egészen az utolsó oldalakig bizonytalanságban tartja.
Stuart Turton Evelyn Hardcastle hét halála című könyve megkapta a 2018-as Costa-díjat a legjobb brit bemutatkozó regény kategóriában, a Books Are My Bag a legjobb bemutatkozó regénynek, míg a NetGalley UK 2018 legjobb regényének választotta, valamint felkerült a Specsavers Nemzeti Könyvdíj legjobb új szerzőinek rövidlistájára. A Waterstones 2018 októberében a hónap legjobb könyvének választotta.

Mikor megláttam a Mini Könyvklub aktuális listáját, ez volt az a könyv, amiben nem voltam biztos, hogy tényleg akarom-e. 

Aztán szembejött egy hozzászólás, amiben felhozták, hogy Agatha Christie találkozása a Quantum Leappel, és elkezdte befészkelni magát a fejembe. Annyira, hogy tekintettel a könyvtári nyitva-tartás esetleges bizonytalanságaira, év elején hirtelen felindulásból meg is rendeltem. 

És alapvetően nem bántam meg, néhány év múlva simán megér egy újraolvasást - lehetőleg egy koncentráltabb állapotban.

Most nem a legjobb időben olvastam, nehezen tudtam koncentrálni rá - például megoldani esélyem sem volt...

Itt még jól is jön a fülszöveg felvezetése - olyannyira in medias res és pörgéssel kezdünk, hogy még a néhány alapinformáció birtokában is csak kapkodtam a fejem.

Az alaphelyzetre, a szereplőkre gyorsan sikerült ráérezni, és onnantól vitt magával.

A környezet hangulatos, kissé komor, simán lehetne rá egy gothic horrort is írni. A karakterek változatosak, mindenkinek megvan a maga titka és motivációja, így nagyon izgalmas minden nap egy új szeletet felderíteni. Persze voltak gazdatestek, akiket leginkább péklapáttal kínáltam volna meg.

Ahogy teltek az oldalak, és tisztult a kép, úgy nőtt persze a kíváncsiságom is, hogy mi lehet az egész mögött. Az elején azt is el tudtam volna képzelni, hogy az ötlet csak egy játék alapja - mint valami extrém szabadulószobás kihívás -, de ahogy haladunk a történetben, egyre gyanúsabb, hogy ez bizony sokkal komolyabb ügy. De akkor mi?

A lezárás nekem kicsit gyors volt, és még utólag sem tudom, mennyire vagyok vele elégedett - elég kifacsart ötlet, és kétlem, hogy a valóságban működne, másképp viszont elég céltalan...

A háttérrel kapcsolatos hümmögéseimen kívül viszont nagyon élveztem, egy szórakoztató, összetett, gondolkodásra késztető könyv, és maximálisan ajánlható azoknak, akik szeretik a jó krimit, és azt sem bánják, ha kicsit meg van bolondítva...

Az a sztorival sem stimmelő estélyis borító viszont akkor is fáj, nekem nagyon nem a megfelelő hangulatot sugallja...

Lily Brooks-Dalton Az ​éjféli égbolt

 

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

Az Agave-könyvekre mindig könnyen rákattanok, és ez is egész ígéretesnek tűnt... bár kissé tartottam tőle, hogy kevésbé lesz sci-, ellenben drámai és lassú (esetleg unalmas?) annál inkább.

A félelmeim részben beigazolódtak: nem nagyon nevezném sci-finek, inkább csak díszlet, amit ráadásul elég nagyvonalúan is kezel. És igen, talán inkább dráma, és helyenként, ha unalmasnak nem is nevezném, de rettentő lassúnak igen...

Az ilyen történeteket az tudja elvinni a hátán, ha a főszereplők nagyon meg tudnak érinteni - és itt ez sem jött össze. Sully inkább csak távoli maradt, de Augustine helyenként kifejezetten idegesített - a múltbéli és a jelenlegi énje egyaránt. 

Nagyjából bármelyik szereplő jobban érdekelt náluk, legyen szó Irisről vagy az űrhajó legénységéről, mondjuk Harper, Ivanov vagy Thebes is izgalmasabb karaktereknek tűntek nekem.

Ráadásul (ahogy azért lehetett ejteni valami hasonlót) számomra olyan semmilyen lett a vége - nem mintha olyan biztosan tudnám, hogy lehet egy ilyen történetet jól befejezni. De úgy érzem, mintha kb. egy mondat közepén hagytak volna ott. És semmi katarzis. I need clousure, sorry.

Azért persze voltak jó pontjai is, mielőtt úgy tűnne, hogy csak panaszkodni tudok. (Például egynek a belső borító ^^) Az alapötletet továbbra is tetszetősnek tartom, és ez egy darabig el is viszi a történetet a hátán.

A szöveg pedig szép és gördülékeny, helyenként a leírások tényleg magával ragadóak.

Viszont inkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lelkizést és a szép szöveget, és nem bánják, ha az a sci-fi rész csak elnagyolt díszlet.

Ui: (Spolires vekengés a könyv és a film kapcsán)

Nagyjából míg én a könyvet olvastam, munkatársam meg a filmet nézte meg. Ha már így alakult, eszmét cseréltünk a különbségekről. Egyelőre nem győzött meg a film, hogy mindenképp meg akarjam nézni, ha mégis tuti érdemes vele várnom egy keveset... vagy sokat... SPOILER eleve egy csomót turbóztak rajta tök feleslegesen, és azt sem értem, miért kellett pl. a hajót annyira másképp megjeleníteni. De ami végképp kicsapta nálam a biztosítékot, az Sully terhessége... Most komolyan ezek összejöttek a hajón és csináltak egy gyereket? :O mert tényleg, az biztos tuti lesz űrutazás közben, nem lesz semmi probléma stb... miközben nem tudod mi van otthon.... Ez csak szerintem nonszensz? Vajon mi lehetett a gondolat emögött? Na, nagyjából itt ábrándultam ki végképp abból, hogy a közeljövőben megnézzem a filmet. Vagy valaha is.