Andy Weir: A ​Hail Mary-küldetés

 

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

A hazánkban is lehengerlő sikert aratott A marsi – Mentőexpedíció és az Artemis után a #1 New York Times-bestsellerszerző Andy Weir ismét lélegzetelállító útra hív a világegyetem mélyére eddigi talán legizgalmasabb könyvében.

Annak idején A marsit imádtam én is, bevallom. Azt hiszem leginkább Whatney miatt, aki vagány és szerethető. Meg persze a humora miatt. És még kicsit le is nyűgözött, azt hiszem, hogy lehet egy ennyire izgalmas könyvet írni, egy csávóról, aki egyedül dekkel egy bolygón, és ennyi.
Aztán jött az Artemis, és vele, mint oly sokaknak a csalódás. Szereplők terén egy nagy mehh az egész, és a sztori is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Ezek után ettől a könyvétől is tartottam, de ahogy jöttek "az Artemis csak egy botlás volt, amit el lehet felejteni" értékelések, már tudtam, hogy muszáj lesz esélyt adnom.

És igen, nagyságrendekkel jobb volt, újra, mint az Artemis. Még akkor is, ha Grace közel sem annyira vagány vagy szerethető, mint Mark volt, bár megvannak a plusz pontjai nagy szerencséjére. De valahogy azt éreztem, hogy itt inkább csak a könyv vicces, és nem Grace; persze még így is jókat kuncogtam, de na.

A sztorival mondjuk nagyságrendeket ugrottunk az első könyvhöz képest, ez itt sokkal grandiózusabb, és bevallom ez egy darabig lenyűgözött... És a múltba visszatekintések is jók voltak, volt egy-két egész klassz mellékszereplő, meg a várakozás, hogy hogy ér majd össze ez az egész...

Amikor pedig bejön a képbe a váratlan szövetséges, az nekem csodás volt, és egészen sokáig rá voltam pörögve az egészre csak emiatt is.

Csak. Csak valahogy mégsem tudott annyira csodás lenni, mint A marsi. Ennek egyik oka azt hiszem, hogy a végére azért itt soknak éreztem ezt egészet. Valahogy mintha túltolta volna. A másik meg, mint fentebb említettem, az a főszereplő azt hiszem.

De ez csak annyi csalódás, hogy ne érhessen max pontot, mert közben bizony a legtöbbször élveztem rendesen. És gyorsabban csúszott, mint mostanában bármi, ami szintén jól esett a lelkemnek.

Szóval vevő lennék még mindig hasonlókra... mondjuk egy könyv Markkal és Rockyval? (Persze a valóságban feltehetően együtt már nem lennének olyan jók...)