Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.
Az Agave-könyvekre mindig könnyen rákattanok, és ez is egész ígéretesnek tűnt... bár kissé tartottam tőle, hogy kevésbé lesz sci-, ellenben drámai és lassú (esetleg unalmas?) annál inkább.
A félelmeim részben beigazolódtak: nem nagyon nevezném sci-finek, inkább csak díszlet, amit ráadásul elég nagyvonalúan is kezel. És igen, talán inkább dráma, és helyenként, ha unalmasnak nem is nevezném, de rettentő lassúnak igen...
Az ilyen történeteket az tudja elvinni a hátán, ha a főszereplők nagyon meg tudnak érinteni - és itt ez sem jött össze. Sully inkább csak távoli maradt, de Augustine helyenként kifejezetten idegesített - a múltbéli és a jelenlegi énje egyaránt.
Nagyjából bármelyik szereplő jobban érdekelt náluk, legyen szó Irisről vagy az űrhajó legénységéről, mondjuk Harper, Ivanov vagy Thebes is izgalmasabb karaktereknek tűntek nekem.
Ráadásul (ahogy azért lehetett ejteni valami hasonlót) számomra olyan semmilyen lett a vége - nem mintha olyan biztosan tudnám, hogy lehet egy ilyen történetet jól befejezni. De úgy érzem, mintha kb. egy mondat közepén hagytak volna ott. És semmi katarzis. I need clousure, sorry.
Azért persze voltak jó pontjai is, mielőtt úgy tűnne, hogy csak panaszkodni tudok. (Például egynek a belső borító ^^) Az alapötletet továbbra is tetszetősnek tartom, és ez egy darabig el is viszi a történetet a hátán.
A szöveg pedig szép és gördülékeny, helyenként a leírások tényleg magával ragadóak.
Viszont inkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lelkizést és a szép szöveget, és nem bánják, ha az a sci-fi rész csak elnagyolt díszlet.
Ui: (Spolires vekengés a könyv és a film kapcsán)
Nagyjából míg én a könyvet olvastam, munkatársam meg a filmet nézte meg. Ha már így alakult, eszmét cseréltünk a különbségekről. Egyelőre nem győzött meg a film, hogy mindenképp meg akarjam nézni, ha mégis tuti érdemes vele várnom egy keveset... vagy sokat... SPOILER eleve egy csomót turbóztak rajta tök feleslegesen, és azt sem értem, miért kellett pl. a hajót annyira másképp megjeleníteni. De ami végképp kicsapta nálam a biztosítékot, az Sully terhessége... Most komolyan ezek összejöttek a hajón és csináltak egy gyereket? :O mert tényleg, az biztos tuti lesz űrutazás közben, nem lesz semmi probléma stb... miközben nem tudod mi van otthon.... Ez csak szerintem nonszensz? Vajon mi lehetett a gondolat emögött? Na, nagyjából itt ábrándultam ki végképp abból, hogy a közeljövőben megnézzem a filmet. Vagy valaha is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése