Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.
Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.
Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.
A Hamis emlékeket nemrég olvastam, és egész jól elvoltam vele, szóval úgy gondoltam, miért is ne adnék neki egy esélyt, ha már a Mini Könyvklubban kiválasztott lett.
Na igen, már elfelejtettem, milyen volt a Wayward Pines.
És amúgy sem gondoltam volna végig, mit jelenthet egy régebbi könyvét olvasni, attól tartok...
De óóó azok a tőmondatok, omg.
És persze mind új bekezdés. Hát, ez megint jól eltolta az olvasmányélményemet, mehh.
Szóval igen, kezdetnek nehezen bírtam ezt a tőmondatos stílust.
És hát bőven vannak benne hibák, tiszta szerencse, hogy lusta voltam jegyzetelni, így csak pár maradt meg.
Jó, azon lehet még vitatkozni, hogy a motort kikapcsolom vagy leállítom, de az tuti, hogy az autóban nem szék van, hanem ülés. Jó, ez persze a fordító sara jó eséllyel.
De amikor például felfelé indulnak a lépcsőn, és két szinttel lejjebb kötnek ki (vagy fordítva, nézzétek el nekem, hogy nincs már erőm megkeresni), az azért már jó eséllyel az író sara is.
És jó részét még törölte is az agyam...
Mivel nem az első könyvem tőle, így hard sf-et nem is vártam, logikai bakikat meg nem is akartam keresni...
A főhősünk néhol kissé kezdett idegesítő is lenni, de a véletlen szerencse mellette volt - még nem volt elég régen a Felbolydult napjaink, na Tom mellett még annyira a rinyálása sem elviselhetetlen.
Mielőtt teljesen lealáznám, azért leszögezném, annyira azért nem volt rossz :D
Már kezdek rájönni, hogy Crouch miben erős: az ötletekben. Azzal itt sem volt probléma, a párhuzamos világok, a döntések és elágazások sora le tudott kötni... Ha valakit felcsigáz ez a téma, azért egy olvasást simán megér.
De a jövőben igyekszem inkább az új könyveivel szemezni, hátha még tovább is fejlődik :)
(Utána meg esetleg olvassátok el Chiang-tól A szorongás a szabadság szédülete c. novellát is, az még rövidebb is :) )
