Könyvmoly Párbaj 7 lista

A lista

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Gail Carriger: Szívtelen

Félix J. Palma: Az ég térképe

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel 

Cixin Liu: A Háromtest-probléma

Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv

B lista

Joanne Harris: Egész évben karácsony 

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa 

Max Gladstone: Nagyrészt halott 

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Lauren Beukes: Torzók 

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Caitlin Moran: Hogyan ​legyünk tökös csajok

Egy meghökkentő és merész könyv arról, mit jelent nőnek lenni, és miként érezhetjük jól magunkat a bőrünkben

Caitlin ​​Moran meghökkentő és merész: nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Ami a szívén, az a száján: nem fél attól, hogy a legkínosabb kérdéseket feszegesse, s hogy nevén nevezze a dolgokat. Azt vallja, ha megosztjuk másokkal nőiességünk sötét, sokáig rejtett titkait, felszabadulunk. Ráadásként pedig mindeközben nagyszerűen szórakozhatunk is. Könyve Nagy-Britanniában heteken át szerepelt az eladási listák élén, tizenhat országban jelent meg, és kb. 400 ezer példány kelt el belőle.

A Hogyan legyünk tökös csajok egyszerre memoár és önsegítő mű. Igaz, nem a klasszikus fajtából. Pimasz, vállaltan szexista és arcpirítóan őszinte: Caitlin saját élményeiből építkezett, s – valljuk be – volt miből. Első menstruáció, önkielégítés, pornófogyasztás, egy duci lány plátói szerelme a menő fiú iránt, a szüzesség elvesztése, abortusz: minden nővel megtörténik vagy megtörténhet, de messze nem mindenki beszél róla. Moran kendőzetlenül ír minderről.

Mindazok, akik értékelik a szókimondást és a fanyar humort, akik kíváncsiak arra, mitől nő manapság a nő, s akik készek arra, hogy nevessenek az őket körülvevő világon és persze mindenekelőtt önmagukon, azok értékelni fogják ezt a vidám és könnyedségével együtt mégis elgondolkodtató könyvet.

Figyelem a könyv stílusának megfelelően néha kissé személyes, szókimondó, vagy enyhén trágár gondolatok és idézetek :) 

Kicsit sajnálom, hogy nem olvastam el még akkoriban, mikor felkerült a listára, amikor csomó ismerősöm ezt olvasta - most kicsit olyan érzésem van, mintha lekéstem volna valamit...

Az olvasást azért nem bántam meg, szerintem ez egy érdekes könyv, ami gondolkodásra késztet, és még vicces is. Még akkor is, ha közel sem mindenben értettünk egyet.

Azért van amiben egy húron pendülünk, pl. abban, hogy az eredeti felállás szerint a feminizmus igenis jó dolog, olyan, amiért harcolni is érdemes.

Hogy mekkora hülyeség már, hogy egy nőnek szeretnie kell vásárolni,  vagy hogy a pletykalapok több szempontból károsak.

Hogy hadd dönthessünk már testünkről, beleértve az abortuszt is. És itt az is tetszik, ahogy kifejti, hogy mindenki elmehet a fenébe. 

("Nem tudom megérteni azokat az abortuszellenes érveket sem, amelyek az élet szentsége körül forognak. Mint faj, elég behatóan demonstráltuk, hogy nem hiszünk az élet szentségében. A háború, az éhínség, a fájdalom és az élethosszig tartó, embert felőrlő nyomor közönyös elfogadása azt mutatja, hogy akármit is állítsunk magunkról, csak a legtörékenyebb erőfeszítést tettük arra, hogy valóban szentségként kezeljük az emberi életet. 

Nem értem, hogy mindezzel együtt a terhes nők- a nők, akik racionális döntéseket próbálnak hozni a jövőjükről is – miért vannak nagyobb nyomásnak kitéve az élet megóvását illetően , mint , mondjuk, Vlagyimir Putyin, a Világbank vagy a katolikus egyház.")

Azért persze akadt olyan is, amivel kapcsolatban nem vagyunk egy hullámhosszon. (Pl. sehogy sem tudom úgy felfogni a bikinigyantát, mint pusztán szexista témát, míg a többi testtájat másként tekinteni, mert az "semleges". A hónalj- és intim gyantát pont, hogy higiéniai kérdésként is fel tudom fogni, míg nálam a lábszár gyantázása pont olyan kérdés, hogy miért az mindenkinek annyira... De amúgy meg maradjunk annyiban, hogy mindenki csinálja azt, amit szeretne, és kész.)

És én azt az érzést sem ismerem, amiről pedig másoknál is már sokat olvastam, hogy milyen jó érzés levetni egy melltartót (igaz ez sok kilométerembe és pénzembe került :) )

A legjobban azonban azt élveztem, mikor egyes kijelentéseivel alapból ellentétes véleményt hangoztattam volna, mégis érdekes és elgondolkodtató volt olvasni, ahogy kifejtette. Pl. hogy sokkal több pornó kellene a világban, ami először abszurd volt, de tök érdekes és meggyőző a véleménye. Ha több olyan pornó lenne, amiről ő beszél, talán én is vevő lennék rá :)

("Egy olyan világban, ahol be lehet szerezni egy vesét, egy Picassót a feketepiacon vagy jegyet egy űrutazásra, miért nem láthatok valódi szexet? Valódi baszást, olyan emberekkel, akik baszni akarnak egymással? Egy csajt olyan ruhában, amilyet legalább félig tisztelni tudok, amint átéli élete legjobb pillanatát? Van PÉNZEM rá. Hajlandó vagyok FIZETNI érte. 35 ÉVES NŐ VAGYOK, ÉS OLYAN MILLIÁRDDOLLÁROS PORNÓIPART AKAROK, AHOL LÁTHATOK ELMENNI EGY NŐT.")

Ami még tetszik, a konklúzió, amire jut. Mert igenis megmondja: "nagyjából… szarni kell az egész dologra. Tenni kell a női lét mindezen állítólagos „problémáira”. [...]  a tett, amit átütő erejű feminista megvilágosodásom váltott ki belőlem, egy… nagy vállrándítás volt."

A kis aggódós, megfelelés-komplexusos életemben valószínű jót tenne nekem, ha többször rándítanék vállat.

És a legfontosabb: egy dologban mélységesen egyet értek vele:

("Ha olyasmikről van szó, mint az abortusz, a kozmetikai beavatkozások, a szülés, az anyaság, a szex, a szerelem, a munka, a nőgyűlölet, a félelem, vagy egyszerűen az, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, a nők nemigen mondják el egymásnak az igazat még mindig, hacsak nem nagyon-nagyon részegen. Talán a nők italozásának untig emlegetett fokozódása sem más, mint egyszerűen a mai nők kommunikálási kísérlete egymással. Vagy talán az az oka, hogy a rozé nagyon finom. Őszintén szólva mindkettőre mernék fogadni.")

Vagy legalábbis az elejével :) Még mindig nem divat őszintén beszélni dolgokról. Ha valaki megpróbálja kifejteni, hogy az anyaság nem csupa öröm és bódottá, még mindig többen vannak, akik lehurrogják és megszólják, mint akik örömmel fogadják, hogy végre valaki megszólalt.

Pedig ha mi nem beszélünk egymással, és nem számíthatunk egymásra, akkor kire? :)

Ha csak pár nő kap bátorságot ahhoz, hogy kinyissa a száját, már megérte kiadni.

Addig meg nincs kedvetek meginni egyet és dumcsizni? :))

kép: http://uncuartopropio.livejournal.com/12786.html

Moskát Anita: Horgonyhely

Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét. 

A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja. 

Moskát Anita merész témát feszegető, lenyűgöző regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.

Általában nem szoktam borító alapján választani könyvet, de itt valamiért már az is megfogott. Meg egyébként is nagyon terveztem már valamit olvasni az írónőtől, így hát elcsábultam.
Mondjuk ennek már majdnem egy éve, csak valahogy nehéz értékelést írnom erről a könyvről.
Különben is, magáról a könyvről már akkor leírtak mindent, amit mondani tudnék... Úgymint:

Ez egy nagyon jó könyv, kifejezetten egyedi világgal, egyedi szabályokkal és mágiával, kliséktől mentesen.
Az alapötlet, hogy mindenki röghöz kötött, és csak a terhesek tudnak mozogni, új, és szépen ki lett bontva a következményekkel együtt...
Kemény karakterek, akik közt nincs tisztán jó és rossz, és akiknek motivációját meg lehet érteni - ha egyetérteni nem is.

Arról viszont kevésbé beszélnek, amiért én kicsit csalódtam a regényben - azután, hogy a fülszövegben arról volt szó, hogy végre egy nők uralta világról olvashatok, én naivan rögtön azt is hittem, hogy akkor itten egy matriarchális társadalomról lesz szó, de nagyon nem....
Azt ugyan volt, aki megemlítette, hogy nem túl hízelgő képet fest a nőkről, amellett, hogy egyértelműen van egy gender olvasata is.
De szerintem ez nem ilyen egyszerű. Mert itt van rögtön, hogy ez igazából nem egy nők uralta társadalom, hanem a terheseké.
Mert egy matriarhális társadalomban szerintem az lenne a minimum, hogy a gyerekre potenciális befektetésként tekintsenek, és általában az időseknek is jár némi tisztelet, akár bölcsesség, akár a kivívott félelem miatt.
Itt viszont nőként is csak addig van értéked, míg terhes vagy, vagy legalább a potenciális lehetőséged megvan rá.

Ráadásként annyira szerintem terhesnek sem biznisz lenni ezen a világon.
Na nem mintha itt a mi világunkban mindennel rendben lennénk már, főleg most, hogy életcélként definiálták a minél több gyermek szülését (tényleg, most még érdekesebb ez a téma, nem? :D), de hát azért na... 
Mégis csak van a legtöbb helyen terhesgondozás, van terhességi vitamin, és legalább elvben még a helyet is átadják...
Nem tudom, ki hogy áll ezzel a kérdéssel, de még ha itt is van vannak hibák is, nekem nem sürgős ezt az egészet a könyv világára cserélni, ahol terhesként te vágsz fát, mert csak te tudsz elmenni odáig, vagy elindulhatsz mindenórásan egy távoli városba, hogy aztán a puszta közepén szülj, és ott halj éhen egyedül, mert senki nem tud arra járni, hogy vessen neked két krumplit...

Szerintem itt sokkal inkább arról van szó, hogy nem uralkodik senki, maximum a világ mindenki felett. És van, aki úgy próbál túlélni, hogy uralkodónak tekinti magát az egyedi tulajdonsága miatt, a másiknak meg ez pont kapóra jön, mert lesz arca a gyűlöletének.
És azt látom, hogy ez a mindenkit megnyomorító világ mit tesz az emberiséggel, ahogy mindenki a végsőkig kiszolgáltatott, kétségbe esett és reménytelen. És senki sem győz...


Mindenesetre a kis szubjektív csalódásomtól függetlenül ez egy gyönyörűen megírt, okos, egyedi és jó könyv, olvassátok :)

kép: http://marcelabolivar.deviantart.com/art/8710-252471221

Terry Pratchett - Stephen Baxter: A ​Hosszú Föld

1916: A NYUGATI FRONT. Percy Blakeney közlegény felébred. Üde, tavaszi fűben hever. Madárdalt hall és a szélben susogó falevelek hangját. De hova lett a senki földje sáros, véráztatta és kráterekkel teleszabdalt vidéke?

2015: MADISON, WISCONSIN. Egy zsaru, Monica Jansson egy visszahúzódó – egyesek szerint eszelős, mások szerint veszélyes – tudós kiégett otthonát vizsgálja át, amikor különös ketyerére bukkan: egy dobozkára, benne drótok, egy háromállású kapcsoló meg egy… krumpli. Ez annak a találmánynak a prototípusa, amely mindörökre megváltoztatja az emberiség világszemléletét.

ÉS AKKOR MÉG FINOMAN FOGALMAZTUNK…

A Hosszú Föld a Korongvilág megalkotója, Terry Pratchett és a népszerű SF-író, Stephen Baxter izgalmas, új együttműködéséből született első regény.

Képzeld el, hogy felfedeztél egy átjárót a párhuzamos világegyetemekbe. Képzeld el, hogy ezernyi különféle világba látogathatsz el, ahol az évszám ugyanaz és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott.Vagy legalábbis valami ilyesmi, amikor megnyílnak a hosszú földek, végtelen számú alternatív föld, ami csak felfedezésre vár, miután nyilvánosságra kerül az átlépés módja. És képzeld el, hogy nem találsz haza! Ja nem, ez nem az a sztori... - itt a párhuzamos földek szépen sorjáznak egymás után, és bármikor sorba-utazhatod őket, csak bírd az ezzel járó rosszullétet-hányást.

A fülszöveg szerintem nem volt egy jó választás, sem az alapszituációból, sem a főbb szereplőkről nem tudunk meg semmit. Pedig itt van Joshua, a "született átlépő", a magánykedvelő mégis emberbarát felfedező, akit magam sem tudom, miért szerettem meg annyira. Meg Lobszang, az MI-testben reinkarnálódott tibeti...

És ők ketten elindulnak egy átlépő-léghajóval, hogy megnézzék, van-e vége a hosszú földnek, és felfedezzék az útba esőket, és úgy mellékesen csekkolják, kifejlődött-e még valahol az emberhez hasonló faj...

És közben számos mellékszereplő szemén át láthatjuk a világokat, és az átlépés következményeit...

Ez a könyv az utazásuk története, egy maratoni bevezető-első fejezet. Az igazi történet tulajdonképpen csak most kezdődik -  legalábbis remélem.

Ha a következő kötet is csak egy második bevezető lesz, azért lehet, hogy nyűgös leszek...

(Ja, és megint eszembe jutott, hogy el kéne már olvasni A marsit, csak hogy lássam, mi ez már a krumplikkal...)

kép innen: http://bibliovermis.com/archives/6057

Ben Aaronovitch: London ​folyói

A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

Ben Aaronovitch urban fantasybe oltott krimije szellemes stílusával és ötletgazdag történetével hatalmas sikert aratott Angliában.

Elég sokáig kerülgettem a könyvtárban, valamiért attól féltem, hogy ez is egy nem nekem való YA regény. Aztán mások értékelései mégis rávettek, hogy adjak neki egy esélyt.

És nem bántam meg.

Gyakorlatilag az elejétől kezdve megvett kilóra. Tetszik, hogy a főszereplő egy fiatal, kezdő, kicsit bénácska rendőr, (aki azért messze nem Bella szinten béna) aki azért már nem tini - amúgy is szeretem, amikor a főhőssel nem rögtön szuperhősként találkozunk. A narrálását is bírtam, ez az angol humor, ami tudok szeretni - betegen olvastam, fekvésre kényszerítve, de nagyon jól szórakoztam vele, igazi gyógyír.

A többi szereplőt is általában bírtam, és remélem a folytatásokban még jobban megismerjük majd őket.

Amit még szerettem, az ahogyan a számos természetfeletti lény jól megfér egymással, legyen szó szellemekről vagy folyóistenekről, és nem érzem azt, hogy csak összedobált mindenkit, a kavalkád kedvéért.

Ha van valami hibája, az maximum a krimi szál miatt várható pörgés és akció-centrikusság hiánya. Én most annyira jól szórakoztam a humorán, hogy még ez sem zavart, csak hagytam, hogy elringasson, még arról is megfeledkeztem, hogy megpróbáljam megoldani az ügyet :)

Várom a következő részeket, remélem azok sem okoznak majd csalódást :)

kép innen: http://sfmag.hu/tag/urban-fantasy/

Agatha Christie: Nemezis

(Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.)

Alig másfél év telt el azóta, hogy Marple kisasszony megoldott egy bizonyos rejtélyt az Antillákon, s ezzel sikerült néhány ifjú hölgy életét megmentenie. „Nyomozótársa”, a goromba, de aranyszívű Mr. Rafiel időközben meghalt, ám ügyvédei útján, levélben utólag még megkéri az öregkisasszonyt: göngyölítsen fel (neki teendő személyes szívességként) egy újabb bűnügyet. Azt azonban, hogy miről volna szó, nem részletezi.

Apránként derül ki, hogy itt nem ifjú hölgyeket kell megmenteni – az ifjú hölgyek (mint utóbb kiviláglik, szám szerint ketten) már meghaltak, sőt, már a gyilkost is elítélték. De hiába hogy a bűnös raboskodik, amint Marple kisasszony újra felveszi a fonalat, tovább szaporodik a halottak száma, mi több, őt magát is halálos veszedelem fenyegeti, s bizony ha Mr. Rafiel nem nyújtana neki hatékony segédkezet a túlvilágról… Marple kisasszony, mint mindig, természetesen most is megússza, pedig Nemezisként, a bosszú istennőjeként még a „három Párkával” is farkasszemet kell néznie.

Jó rég olvastam már az előzményt, a Rejtély az Antillákon-t, több éve már. Kicsit tartottam is tőle, hogy mennyi dereng még belőle, és ez vajon mennyire befolyásolja majd a mostani élményt.

Nos, szerencsére csak a főbb szereplők és talán a hangulat az, ami számít, annak felidézéséhez pedig számomra elég utalás volt ebben a részben, így tudtam élvezni.

Mert élveztem, bár ezen magam is meglepődtem :) Miss Marple-t ugyan mindig is jobban szerettem, mint Poirot-t, de a lassú, hömpölygő történetekhez nincs mindig türelmem - és itt bizony lassan folydogálnak a történések.

Kezdésnek felidézzük az előző részeket Mr. Rafiel halála kapcsán, majd belecsaphatnánk a dolgokba - halála előtt az öregúr felkéri kedvenc vénkisasszonyunkat egy kis neki fekvő feladatra - ha kapnánk bármi pontosabb adatot ennél, de hát csak vaktában tapogatózunk, még azután is, hogy befizettek bennünket egy társas utazásra. Tulajdonképp sok tíz oldalon át még a feladatot sem tudjuk meg...

De ez most valamiért nem zavart, talán még izgalmasabb is volt így, hogy nem egyszerűen a gyilkost, hanem a bűntettet is keressük :)

Sokkal többet spoiler nélkül nehéz lenne írni... hiába éreztem rá jól sok mindenre, mégis sokáig rossz helyen tapogatóztam, és hiába esett le utolsó előtti pillanatban a személy, a magyarázattal persze adós maradtam, megint - mint a rejtély egy részével szinte mindig :)

kép innen: http://hatso-sor-kozepe.blog.hu/2016/07/26/detektivek_a_merlegen_igy_nyomoz_columbo_poirot_sherlock_es_a_tobbiek

Dan Wells: Ruins - Romok

A ​​legjobb döntést a legnehezebb meghozni.

Ahogy a Részlegesek végső lejárati ideje vészesen közeledik, a túlélők sorsát eldöntő háború immár elkerülhetetlennek látszik. Mindkét fél elszánta magát a végső pusztításra, abban a biztos tudatban, hogy birtokában van a fegyver, amellyel megsemmisítheti a másikat.
Samm és Kira Walker a két háborúban álló fél között ragadt, egymástól ezer mérföldnyi távolságra. Samm a kontinens túlsó végén az amerikai közép-nyugat hatalmas mérgező pusztaságain túl, Kira pedig dr. Morgan markában, akinek eltökélt szándéka megmenteni a még megmaradt Részlegeseket, akár Kira élete árán is. Ekkor egy rejtélyes lény bukkan fel, sem ember, sem Részleges, és komoran figyelmezteti a harcoló feleket egy újabb apokalipszisre.
Kirának egyetlen esélye van, hogy megmentse mindkét fajt és velük együtt a világot. De lehet, hogy ez az életébe kerül…

A Részlegesek sorozat befejező része epikus izgalmakat ígér, amelyben a bolygó utolsó megmaradt értelmes lényei összecsapnak egymással, hogy meghatározzák a jövőt.

Nyomokban spoilert tartalmazhat, de elvileg csak az előző részekből, főleg az elsőből :) 

Mikor egyszer régen (megnéztem, 2013-ban :) ) elkezdtem a sorozatot, olyan bevezetőnek szántam a Nem vagyok sorozatgyilkos-sorozat elé. Mert érdekelt ez is, de az nekem valóbbnak tűnt, és hát legyen benne felfelé tartó ív. 

Nos, az egész sorozat egy pozitív meglepetés/csalódás lett, legalábbis így a YA/disztópia vonalon belül mindenképp. 

Először is, sikerült a műfajhoz képest egy egész érdekes és kidolgozott hátteret/világot megalkotni, részlegesekkel, vírussal, elszállt tudósokkal. Oké, a tudományos háttér kicsit homályos, de még mindig jobb ez így (és ebben a műfajban még el is tudom fogadni), mint amikor valaki mindenáron részletezni akar, és a vége csak annyi lesz, hogy kiderül, az alapfogalmakkal sincs tisztában. 

A főszereplők is – tini létükre – egész kedvelhetők, és bár persze szerelemnek muszáj lennie (sőt néha háromszögeknek is), azért nem az egész nyafogásból és nyáladzásból áll. A harmadik részre az idiotizmusuk és egocentrizmusuk is mintha csökkenne egy cseppet, bár a makacsság az marad… És kapunk egy csomó mellékszereplőt, akik jó része egész érdekes és kedvelhető, ha néha kicsit kidolgozatlanok is… 

A történet, ami kibontakozik, az is egész értékelhető, a háttérben összeérő szálak szép mintázatot adnak végül. Szívesen kifejteném, de spoiler nélkül nem lehet, szóval kénytelenek lesztek elolvasni :D 
Valahol közben érint olyan témákat is, mint előítélet, elvakult gyűlölet, a bolygó pusztítása, emberi természet, kísérletek, összefogás, miegymás… 
A vége, bár a lényeges kérdésekre választ ad szerencsére, kicsit kurta-furcsa, de összességében tetszetős.

[Azóta próbálkoztam már több tini-disztópiával is, pl az ominózus éhezők viadalával, de valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy ha már ez a műfaj, akkor nálam ez a sorozat a nyerő :) ]

https://hu.pinterest.com/aprilchavezz/books-partials-series/

Suzanne Collins: Az ​éhezők viadala

(Vigyázat! Cselekményleírást tartalmazó fülszöveg)

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Suzanne Collins regénye megjelenése óta hatalmas siker szerte a világon. Az izgalmakban és érzelmekben bővelkedő regényből hamarosan mozifilm is készül.

Vallomás következik: (nagyrészt) egy molyos kihívás miatt olvastam el (olvassunk el egyet az ott legnépszerűbb 5 könyv közül) - mondjuk láttam benne rációt, hogy jobban fogom szeretni, mint a szürkét...

Persze az is ott van azért a háttérben, hogy kicsit mindig is piszkálta a fantáziám - mert annyian szerették, meg Agave, meg a disztópiák néha még jól is sikerülnek. Csak az a sok negatív kritika, hogy koppintás, meg gagyi, meg felszínes, és jajj az a sok nyál meg vergődés két pasi között (na jó, lehet, hogy nem mind az első részről szólt :) ) 

Így viszont most sorra került, legalább még a Battle Royal előtt. 

És jót is mondhatok róla: nem fájt annyira, mint vártam. Bár ez nem annyira a könyv érdeme, inkább azé, hogy mennyi rosszra emlékeztem és mit vártam. Az sem a rész érdeme, hogy úgy tűnik, a legtöbb nyál majd a következő részekben fog folyni, de arra én valószínűleg már nem nevezek be.

Na jó, volt még érdeme, határozottan olvasmányos, főleg az elején, amikor még frissen hajt a kíváncsiság és bármi lehet még. Bár már akkor is gyanús, hogy mindenről csak felületes információt kapunk, legyen az a család, vagy a világ háttere. Aztán kapunk egy csomó külsőséget és felszínes leírást, légyen szó akár panemről, akár a számtalan ruháról és sminkről. A jellemek is kb. hasonlóan árnyaltak.

Aztán bekerülünk az arénába, és a felpörgő események egy darabig megint elsodornak, mert hát azt meg kell adni, gyorsan olvasható. Csak aztán elkezdem végiggondolni, hogy minden olyan esetleges, a legnagyobb szerepe talán a szerencsének van. Amit csak az múlhat felül, ha valakivel példát akarnak statuálni. 

Meg hát ott van az, ahogy Katniss gondolkodik a viadal alatt, abszolút felszínesen, rövid távon, de leginkább önzőn. Hányás. Ha véletlen pillantásnyi időre másra is gondol, az is felszínes és átmeneti csak. A végére már csak azt vártam, hogy vége legyen.

És ott motoszkál bennem, hogy mi lenne a tanulság? Hogy elnyomásban élni rossz? Ezt sokan ezerszer jobban megcsinálták már. Hogy önző, számító ribancnak lenni megéri? Ehhh.

Ha már tini meg disztópia, akkor is van sokkal jobb. 

Az biztos, hogy nekem ennyi épp elég volt, nem hiszem, hogy benevezek a folytatásra, főleg hogy ott elvileg jön a rendkívül egyedi két-pasi-közti-tipródás. Hagyjuk.

kép innen: https://hu.pinterest.com/pin/570831321497780943/

Lois Lowry Az emlékek őre

A 12 éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát… 
     Az ifjúsági regény sajátos hangulata, cselekményének feszültsége a gyermek és felnőtt olvasót egyaránt fogva tartja. Az emlékek őre kivételes lehetőséget kínál a továbbgondolásra, arra, hogy szülők és gyerekek, tanárok és tanítványok elbeszélgessenek az élet nagy kérdéseiről.

Már évek óta többször szemeztem a könyvvel (már a film előtt is), csak valahogy mindig elkerültük egymást, mondhatni „majd” címszóval… Most hála az első könyvklubomnak, végre eljutottam az olvasásig. 

És határozottan éveztem, gyorsan olvasható, jól érthető ifjúsági könyv ez, amiben azért mégis akad mondanivaló, és az ilyet én határozottan szeretem. 

Felveti a kérdést, hogy ki ne szeretne olyan világban élni, ahol nincs éhezés, háború, gyűlölet, erőszak? És az első kérdésnél még nem olyan egyértelmű, hogy mi a válasz (amíg túl nem vagy már pár disztópián, addigra ugye tudjuk…). Hogy cserébe szigorú szabályok vannak? Hááát, mindennek ára van… Hogy mások választják ki helyetted, mi leszel életed hátra lévő részére? Elnézve a szertartást, azért elég gondosan választanak, talán még ügyesebben is, mint ahogy 14-18 évesek választanak maguknak. Én pl. ennyit még feladnék a „szép (új) világért”. 

Csak az a baj, hogy ennél mélyebb dolgokat is fel kéne adni érte, és a szeretet, szerelem, család már nem biztos hogy ennyire megéri (ez engem sokkal rosszabbul érint, mint hogy mások döntik el, mi legyek). A szigorú népesség-szabályozás, meg az elbocsátás lényege meg aztán végképp világossá teszi, mi is itt a helyzet…

Szerintem bár nem tökéletes könyv, mégis ideális lehet ifjúsági regénynek, gondolkodásra, megkérdőjelezésre és átértékelésre-késztetésre ideális lehet, akár monumentálisabb olvasmányok előtti állomásként is. És a mai vértől és egyéb testnedvektől csöpögő világban nem hiszem, hogy túl durva lenne az ifjúságnak (gyorsabban nőnek fel, mint hisszük vagy ahogy szeretnénk sajnos :( ) 

Azért felnőttként is élvezhető, és bizonyos dolgokra úgysem lehet elégszer emlékezni :)

Egyéb megjegyzések: 

• különösen tetszett amúgy, ahogy a szövegből kikönyököl a genetika :) 
• utólag kicsit csalódott vagyok, mert volt egy konkrét elgondolásom a végéről, ami az azóta olvasott megjegyzések alapján téves… pedig nekem úgy jobban tetszett volna, na… azért még folytatom, de így talán kicsit később…

kép innen: http://csurga.hu/letoltesek/hatterkepek/gyonyoru-havas-tajak-karacsonyi-hatterek

J. Goldenlane: Napnak fénye

Mi jöhet egy világháború után?

Természetesen egy újabb világháború – állítja őfelsége, Tien Naga-Hai Huang-Ti, mert a történelem szerint az emberiség rendre elfelejti az atombombázás borzalmait, és mindig jön egy újabb Utolsó Háború.

Az ifjú császárnak, aki negyedik az Új Császárok sorában a Kínai Birodalom élén, rögtön a koronázása után leküzdhetetlennek látszó kihívásokkal kell szembenéznie: a kívülről fenyegető Ausztrál Föderáció mellett minden pillanatban számolnia kell a Birodalmon belüli riválisaival is.

Ticca Min sokáig azt hitte, hogy a jövője semmiben sem fog különbözni a kockanegyedek többi lakójának életétől. Jobb, ha az álmait még magának sem meri bevallani, csak elfogadja az egyetlen lehetséges utat.

Egyetlen pillanat, egyetlen döntés elég, hogy minden megváltozzon körülötte… és ami kezdetben csak izgalmas kalandnak tűnik, az idővel olyan események elindítója lesz, amellyel a Birodalom és a világ békéje is veszélybe kerül, az uralkodó és alattvalói sorsa pedig elválaszthatatlanul összefonódik.

J. Goldenlane új regényének színes, mesteri precizitással felépített világa kiváló érzékkel hozza össze a YA klasszikus elemeit, egy posztapokaliptikus világ képeit, és a finom humort – túllépve a megszokott kereteken, a fiatal és lélekben fiatal olvasók számára egyaránt emlékezetes módon mutatva be az új világrend meghatározó uralkodóházának intrikáit és a felnőttként helytálló fiatalok küzdelmeit.

Olvasás a Mini-könyvklub keretében...

Bár az egyébként sem volt kérdés, hogy én ezt a könyvet előbb-utóbb el fogom olvasni, ahogy szép lassan majd az összes megjelent Goldenlane-művet. Tekintettel arra, hogy régi, szoros kötelék fűz az írónőhöz - még ha ő nem is tud róla :)

Még valamikor az egyetem elején találkoztam vele először - hogy egy vizsga(időszak) lezárására saját-ajándékkénti Isteni balhéval még a Csillagvégből vagy az már folyománya volt egy könyvtári Szélhámos és a varázsló-élménynek, arra már nem emlékszem...

Csak arra, hogy szerelem volt... ha nem is a tökélybe szerettem bele (ezt azért talán túlzás lenne állítani), de a vagány karakterekbe, a pergő cselekménybe és persze a humorba, amiből nálam sosem lehet elég... az érzésbe, amik az ilyen könyvek közben/után elöntenek, a mosolyba szám szögletében, abba pici rózsaszín árnyalatba, ami belopózik utánuk a világba (na ilyeneket pl. tuti nem írnék máskor, csak még hat a drog :D). Az ilyen könyveket szokás bömbirongyinak vagy léleksiminek hívni, és fél marék xanax helyett használni - legalábbis szerintem...

Csak aztán az történt, hogy beszereztem az összes könyvet, míg újról már nem jött hír, és beállt az az érzés, hogy spórolni kell, mert ha egyszer elfogynak, akkor vége van. (Ennek egyelőre vége hálisten :) )

Meg hát az utolsó két olvasásom A jósnő hercege meg a Csillagfény volt, amik ugyan nem voltak rosszak, de nem hozták azt a régi, dédelgetett érzést.

De most itt a Napnak fénye, és dupla az örömöm, mert egyrészt vége a spórolásnak, másrészt visszakaptam az érzést és azt a mosolyt - hogy végre a könyvről is beszéljek :)

Itt van nekünk a herceg, aki nem tipikus uralkodó (na jó, részben), modern, gondolkodik, és rosszul veszi, ha miatta civilek halnak meg, akiknek ez nem szerepel munkaköri leírásként.

Van egy ausztrál titkos ügynökünk, néhány kiló fémmel, makulátlan hírnévvel, és a kihívás utáni vággyal, amiért akár a hazaárulás sem ár...

És az egyik kedvencem, Ticca Min, az "átlagos diáklány a kockanegyedekből", aki meggondolatlan "persze" felkiáltásokkal ugrik bele bármibe, vagány és Thanira emlékeztető sajátos könnyedséggel old meg bármilyen felmerülő problémát, és még egy császárt is lazán lemajmoz... Meg az alibi-szerelme (sic) Lin, a mindenhez értő műszerész, aki hagyja magát sodorni az árral, meg persze Ticca által, és ha kell, még mágnesvasutat is robbant.

Meg a számtalan mellékebb-szereplő, akiket azért szintén lehet szeretni, a kiber-tápolt-áruló macskát, a lecsúszott tánctanárnőt és még sorolhatnám...

Én nagyon megszerettem őket.

És élveztem, hogy meg tudott lepni.

Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a könyv és stílus nem való mindenkinek. Például, ha sci-fi-re vágysz, keress valami mást... Ha csak kidolgozott háttérvilágot tudsz élvezni, akkor sem ez a te könyved (mondjuk az elején kicsit nekem is hiányzott ez, aztán realizáltam, hogy ezt nem ezért szeressem). Ha a szerelmi háromszögért és tengernyi nyálért bolondulsz, szintén rossz helyen jársz. Ha "klasszikus" disztópiát keresel, akkor is. Ellenben ha humorra és szórakozásra vágysz, pörgésre és vagányságra, arra a mosolyra a szád szögletében, talán megtalálod, amit keresel. Nekem végre megint sikerült.

Egyetlen dologért haragszom: a spoilert még magától az írótól és könyvtől is rosszul tűröm, és az hogy az elején szereplő idézetek között van olyan, ami a könyv második feléből származik, az számomra minimum megkérdőjelezhető. Nemszeretem.

A könyv ennek ellenére ötcsillagos, és kérek még, sokat.

Kölcsön az írónő molyos zónájából