Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát.
Érdekes dolog ez, így utólag sem tudom megmondani, olvastam-e már sok-sok évvel ezelőtt a könyvet, vagy csak a filmet láttam...
(Az emlék, hogy a filmet gyerekkoromban láttam, és imádtam, az belém ivódott... és azt is tudom, hogy szerettem volna elolvasni a könyvet, de hogy eljutottam-e odáig... Olvasás közben nem mindenre emlékeztem, de hát itt is kérdés, hogy csak a halványuló emlékekről van szó, vagy ezek a különbségek esetleg a film és a könyv között - főleg, hogy ezek a kevésbé tetsző részek voltak, pl. a "szomszéd lány". Az is érdekes, hogy nekem ez gyerekkori emlékként maradt meg, pedig mint kiderült a film 2000-es, és ki tudja, mikor jutott odáig, hogy tv-ben láthassam - talán már nagykorú is voltam. Ha újra megnézném, az talán segítene, de most még nem akarom lerombolni az emlékek szépségét, félvén hogy ennyi év és most már a könyv után talán nem is tetszene annyira.)
Szóval a könyv. Mint látszik, régóta terveztem olvasni, és kifejezetten örültem neki, hogy a Mini Könyvklub miatt végre sorra is fog kerülni. Nagyon kíváncsi voltam rá, és sokat is vártam tőle.
És alapvetően tetszett is, az ötletet még mindig érdekesnek tartom, és így írásban is jól átjött, hogy Charlie épp hol tart a fejlődésben. Az idő nagy részében amúgy leginkább sajnáltam, az elején amiatt, hogy visszaéltek a helyzetével, később amiatt, hogy kevésbé találta a helyét a világban, a végén pedig a leépüléséért. Így hogy tudta, hogy mi vár rá, és megélt előtte dolgokat, talán rosszabb, mint a kiindulási állapot.
Sajnos én nem szeretem úgy az embereket, mint a kezdeti Charlie, és hát a könyv sem segített rajta. Gonoszok vagyunk, önzőek, kigúnyoljuk a gyengébbeket, mehh. Gyakorlatilag minden szinten kijutott neki az emberek kevésbé jó oldalából... néha már olyan érzésem volt, hogy addig volt jó neki, míg nem értette őket, és nem emlékezett. A családjától sem buzgott fel bennem a szeretet....
És bár mint fentebb látható, váltott ki belőlem érzelmeket a könyv, de mégis... a legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam olyan közel érezni magamhoz, mint ahogy a (nyilván nem feltétlen pontos) emlékeimben a film megmaradt. A nosztalgia faktor nyilvánvalóan legyőzhetetlen ^^ (Viszont végre tudni fogom, hogy már olvastam is.
"U.i. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba."
 |
| Kép a 2000es filmből (port.hu) |
