Andy Weir: A marsi

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Rendben, most már én is értem, mi ez az egész: Andy Weir cool, ahogy Mark Watney is. Meg talpraesett, egész okos, és jepp, (nem)kicsit vagány. 

A könyv meg, azt hiszem, egész ügyes az arányok megtalálásában: viszonylag realisztikus (legalábbis nekem annak tűnt), és nem üti ki a tudományban jártasabbak tűrőképességét sem (a tapasztalatok szerint). Mindezt úgy, hogy nem lesz túl elborult, és nem távolodik annyira messze az ált. sulis-gimis tanórák anyagától, hogy az átlag mezei olvasónak a puszta szövegtől leolvadjon az agya. 

Amiben még határozottan jó, hogy izgalmas is. Ami, legyünk őszinték, tulajdonképpen meglepő. Végül is az egész arról szól, hogy egy embert ott felejtünk a Marson, és tök egyedül bekkel ki hosszú hónapokat, és ennyi. Legyünk őszinték, a legtöbb hagyományos konfliktus-forrást kukáztuk is. És mégis, működik, és bevallom, határozottan kíváncsian olvastam, hogy mit lehet kihozni ebből a helyzetből.

Persze, ahhoz, hogy ez igazán működjön, kellett egy főhős, akit muszáj szeretni, és akiért szívből drukkolunk. Mark Watney nálam elérte mindezt. Egyrészt a józan paraszti eszével, a talpraesettségével és a kitartásával. De főleg a cinizmusba hajló humorával. Ez döntötte el úgy egyértelműen, valahol a századik oldal után, hogy imádom. De most komolyan, a NASA-val folytatott beszélgetésekben az a "cicik", na az haláli. Ahogy a Vasember-utalás is.

És még azok a részek is élvezetesek, mikor a NASA oldalán járunk, bár ezektől először féltem kicsit, hogy már végképp unalmasak lesznek. De igazából szerettem őket, és végig izgultam velük is.

Érdekes amúgy, hogy a végét, és ezt az egész segíteni-akarós dolgot sokan túlzásnak vagy érzelgősnek gondolják. 

("… minden emberben ott lapul egy alapvető ösztön, hogy segítsen a másikon. Lehet, hogy néha nem így tűnik, de attól még igaz. 
Ha egy hegymászó eltűnik, az emberek keresést szerveznek. Ha egy vonat kisiklik, az emberek sorban állnak, hogy vért adjanak. Ha egy földrengés romba dönt egy várost, az emberek a világ minden részéről vészhelyzeti ellátmányt küldenek. Ez annyira alapvetően emberi, hogy kivétel nélkül megtalálható minden kultúrában. Persze vannak seggfejek, akikben nincs törődés, de sokkal-sokkal magasabb azok száma, akikben van." )

Számomra azért is érdekes ez a kérdés, mert foglalkoztatja ám a tudomány embereit is. Ha jól emlékszem, Desmond Morris írja egy könyvében, hogy végeztek kísérletet ezzel kapcsolatban: egy rakás emberrel nézettek agresszív-lövöldözős akciófilmet vagy egy Teréz anya életéről szólót. Akik az utóbbit nézték, azoknak a jó irányba tolódott el a mellékvesekéreg-hormon termelésük, ami jó irányban hat az immunrendszerükre is - ez alapján a természet/evolúció/akármi igenis a segítő viselkedést támogatja. Azt mondjuk tanultuk is, hogy a mellékvese és az immunrendszer között kapcsolat van, és ezen a "rendszeren" keresztül hat a stressz is, szóval akár lehet is reális alapja.  A legérdekesebb amúgy az a megállapítás volt, hogy a Teréz anya jóságáról nézett film azokra is hasonló hatással volt, akik tudatosan úgy gondolták, hogy ez az egész hülyeség. Engem ez egyébként furcsa módon megnyugtat: ha ki is irtjuk magunkat, az nem a "természet rendje" vagy az "evolúció működése" lesz, hanem pont az, hogy szembemegyünk a rendeltetésünkkel. 

Visszatérve a könyvre: ajánlom mindenkinek, aki egy könnyeden tudományos, izgalmas sci-fit szeretne. Vagy csak egy nagyon jót röhögni. 

Viszont valaki elmesélhetné, mi ez az egész affér, visszatérő szerelem a fantasztikus írók és a krumpli között.