John le Carré: A ​kém, aki bejött a hidegről

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe… John le Carré regényét világszerte a kortárs angol irodalom egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartják nyilván.

Az gyanús volt, hogy a kémregény nem lesz a kedvenc műfajom, végül is James Bondért sem rajongtam soha. Eddig Agatha Christie-től olvastam kémtörténetet, és hát az se volt a szívem csücske, de gondoltam hátha inkább krimiben erős. Carre-t meg sokan szeretik, meg ő a kémregények atyja, így hát mikor ez lett a soros a Mini Könyvklubban, gondoltam itt az ideje a próbának.

Hát, maradjunk abban, hogy már biztos, hogy ez nem az én világom. Nehezen csúszott, és bevallom, leginkább unalmasnak találtam, leszámítva a végét. A szöveg távolságtartó, a karakterek nem tudtak közel kerülni hozzám. És attól tartok, ez a kémesdi engem tényleg nem érdekel, nem tudott lekötni, sokszor követni is nehéz volt. 

A végén tudott bevonni, amikor végre összeállt az egész, és minden kiderül, de az kevés az egész könyvhöz képest. És bár a vége abszolút illett az egészhez, de nekem akkor is... kiábrándító?

Nem akarom hosszabban ekézni, meg persze simán lehet, hogy tényleg az egyik legjobb kémregény ever. Végül is ha utálom a citrom fagyit, ne én akarjam megmondani, melyik cukrász csinálja legjobban...

Arra mindenesetre jó volt, hogy most már nem csak sejtem, de tudom, hogy nekem ezt a kémesdit el kell engednem...

Andy Weir: A ​Hail Mary-küldetés

 

Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.

A hazánkban is lehengerlő sikert aratott A marsi – Mentőexpedíció és az Artemis után a #1 New York Times-bestsellerszerző Andy Weir ismét lélegzetelállító útra hív a világegyetem mélyére eddigi talán legizgalmasabb könyvében.

Annak idején A marsit imádtam én is, bevallom. Azt hiszem leginkább Whatney miatt, aki vagány és szerethető. Meg persze a humora miatt. És még kicsit le is nyűgözött, azt hiszem, hogy lehet egy ennyire izgalmas könyvet írni, egy csávóról, aki egyedül dekkel egy bolygón, és ennyi.
Aztán jött az Artemis, és vele, mint oly sokaknak a csalódás. Szereplők terén egy nagy mehh az egész, és a sztori is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Ezek után ettől a könyvétől is tartottam, de ahogy jöttek "az Artemis csak egy botlás volt, amit el lehet felejteni" értékelések, már tudtam, hogy muszáj lesz esélyt adnom.

És igen, nagyságrendekkel jobb volt, újra, mint az Artemis. Még akkor is, ha Grace közel sem annyira vagány vagy szerethető, mint Mark volt, bár megvannak a plusz pontjai nagy szerencséjére. De valahogy azt éreztem, hogy itt inkább csak a könyv vicces, és nem Grace; persze még így is jókat kuncogtam, de na.

A sztorival mondjuk nagyságrendeket ugrottunk az első könyvhöz képest, ez itt sokkal grandiózusabb, és bevallom ez egy darabig lenyűgözött... És a múltba visszatekintések is jók voltak, volt egy-két egész klassz mellékszereplő, meg a várakozás, hogy hogy ér majd össze ez az egész...

Amikor pedig bejön a képbe a váratlan szövetséges, az nekem csodás volt, és egészen sokáig rá voltam pörögve az egészre csak emiatt is.

Csak. Csak valahogy mégsem tudott annyira csodás lenni, mint A marsi. Ennek egyik oka azt hiszem, hogy a végére azért itt soknak éreztem ezt egészet. Valahogy mintha túltolta volna. A másik meg, mint fentebb említettem, az a főszereplő azt hiszem.

De ez csak annyi csalódás, hogy ne érhessen max pontot, mert közben bizony a legtöbbször élveztem rendesen. És gyorsabban csúszott, mint mostanában bármi, ami szintén jól esett a lelkemnek.

Szóval vevő lennék még mindig hasonlókra... mondjuk egy könyv Markkal és Rockyval? (Persze a valóságban feltehetően együtt már nem lennének olyan jók...)

Réti László: Kaméleon

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Cameron Larkin őrmester megcsömörlött. Elege van a nagyvárosból, s úgy dönt, a nyugdíjig hátralevő időt a vadregényes montanai hegyvidéken, álmos szülővárosában húzza ki. Azonban közbeszól a sors. Egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében.

Mi történt a ranchon?

Először is: ki a halott?

Tényleg a családja életét pokollá tévő farmer az?

Valóban a jobb sorsra érdemes fia az elkövető?

Miért és kinek olyan fontos egy meddő aranybánya?

Családi dráma vagy fondorlatos összeesküvés?

Pusztító szenvedély vagy hideg számítás motiválta a bűntényt?

Választ – számtalan izgalom és meglepő fordulat után – e könnyed hangvételű, humorral átszőtt bűnügyi regényből kapunk, melynek szerzője, Réti László (korábban Marcus Meadow néven publikált) maga is aktív rendőrtiszt.

Magamtól rá se találtam volna a könyvre, de molyon is többször szembejött, aztán ezt néztem ki a Mini Könyvklub szabadon választható könyvének már többször, merthogy vicces állítólag, és az mindig jól jön.

Mondjuk a humor faktor tényleg működik, ez vitte el nálam tulajdonképpen a hátán a könyvet, a humor és a stílus. Csakhogy… emellett nekem néha kicsit vontatott is volt, néha úgy éreztem, egy helyben topogunk. A főszereplőnk meg egy kicsit szexista macsó, hiába bizonygatja az ellenkezőjét. Ez a kettő együtt azért már vont le az élvezeti értékéből, még akkor is, mikor a végére végre beindult a sztori.
De ami végképp kiakasztott, és mínusz egy csillagot ért, az az, hogy nekem egy volt nyomozó ne írjon a könyvében olyat, ami gyakorlatilag áldozathibáztatás, mert mehhh. Még viccnek sem, de ráadásul nem is tűnt poénnak. Érzékeny lelkem háborog…

Ezen felháborodásom ellenére lehet, hogy kap majd még esélyt, mert helyenként tényleg jót vigyorogtam rajta, ez a hülyeség meg hátha nem rendszeres…

Stuart Turton: Evelyn ​Hardcastle 7 halála

 

A ​Blackheath-ház szabályai: Evelyn Hardcastle-t este tizenegykor meg fogják ölni. Nyolc nap alatt nyolc különböző szemtanú bőrébe bújhatsz. Csak akkor engedünk szabadon, ha elárulod nekünk a gyilkos nevét. Érthető? Akkor kezdjük!
Evelyn Hardcastle meg fog halni. És minden egyes nap meg fog halni, amíg Aiden Bishop nem nevezi meg a gyilkosát, és nem töri meg az átkot. Ám valahányszor új nap kezdődik, Aiden egy másik szemtanú testében ébred. A gazdatestek között pedig lesznek segítőkészek, és olyanok is, akik csak annyit segítenek, amennyit feltétlenül szükséges. Az év legeredetibb bemutatkozó regénye kivételes fantáziával fűzi össze a történetszálakat, és az olvasót egészen az utolsó oldalakig bizonytalanságban tartja.
Stuart Turton Evelyn Hardcastle hét halála című könyve megkapta a 2018-as Costa-díjat a legjobb brit bemutatkozó regény kategóriában, a Books Are My Bag a legjobb bemutatkozó regénynek, míg a NetGalley UK 2018 legjobb regényének választotta, valamint felkerült a Specsavers Nemzeti Könyvdíj legjobb új szerzőinek rövidlistájára. A Waterstones 2018 októberében a hónap legjobb könyvének választotta.

Mikor megláttam a Mini Könyvklub aktuális listáját, ez volt az a könyv, amiben nem voltam biztos, hogy tényleg akarom-e. 

Aztán szembejött egy hozzászólás, amiben felhozták, hogy Agatha Christie találkozása a Quantum Leappel, és elkezdte befészkelni magát a fejembe. Annyira, hogy tekintettel a könyvtári nyitva-tartás esetleges bizonytalanságaira, év elején hirtelen felindulásból meg is rendeltem. 

És alapvetően nem bántam meg, néhány év múlva simán megér egy újraolvasást - lehetőleg egy koncentráltabb állapotban.

Most nem a legjobb időben olvastam, nehezen tudtam koncentrálni rá - például megoldani esélyem sem volt...

Itt még jól is jön a fülszöveg felvezetése - olyannyira in medias res és pörgéssel kezdünk, hogy még a néhány alapinformáció birtokában is csak kapkodtam a fejem.

Az alaphelyzetre, a szereplőkre gyorsan sikerült ráérezni, és onnantól vitt magával.

A környezet hangulatos, kissé komor, simán lehetne rá egy gothic horrort is írni. A karakterek változatosak, mindenkinek megvan a maga titka és motivációja, így nagyon izgalmas minden nap egy új szeletet felderíteni. Persze voltak gazdatestek, akiket leginkább péklapáttal kínáltam volna meg.

Ahogy teltek az oldalak, és tisztult a kép, úgy nőtt persze a kíváncsiságom is, hogy mi lehet az egész mögött. Az elején azt is el tudtam volna képzelni, hogy az ötlet csak egy játék alapja - mint valami extrém szabadulószobás kihívás -, de ahogy haladunk a történetben, egyre gyanúsabb, hogy ez bizony sokkal komolyabb ügy. De akkor mi?

A lezárás nekem kicsit gyors volt, és még utólag sem tudom, mennyire vagyok vele elégedett - elég kifacsart ötlet, és kétlem, hogy a valóságban működne, másképp viszont elég céltalan...

A háttérrel kapcsolatos hümmögéseimen kívül viszont nagyon élveztem, egy szórakoztató, összetett, gondolkodásra késztető könyv, és maximálisan ajánlható azoknak, akik szeretik a jó krimit, és azt sem bánják, ha kicsit meg van bolondítva...

Az a sztorival sem stimmelő estélyis borító viszont akkor is fáj, nekem nagyon nem a megfelelő hangulatot sugallja...

Lily Brooks-Dalton Az ​éjféli égbolt

 

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

Az Agave-könyvekre mindig könnyen rákattanok, és ez is egész ígéretesnek tűnt... bár kissé tartottam tőle, hogy kevésbé lesz sci-, ellenben drámai és lassú (esetleg unalmas?) annál inkább.

A félelmeim részben beigazolódtak: nem nagyon nevezném sci-finek, inkább csak díszlet, amit ráadásul elég nagyvonalúan is kezel. És igen, talán inkább dráma, és helyenként, ha unalmasnak nem is nevezném, de rettentő lassúnak igen...

Az ilyen történeteket az tudja elvinni a hátán, ha a főszereplők nagyon meg tudnak érinteni - és itt ez sem jött össze. Sully inkább csak távoli maradt, de Augustine helyenként kifejezetten idegesített - a múltbéli és a jelenlegi énje egyaránt. 

Nagyjából bármelyik szereplő jobban érdekelt náluk, legyen szó Irisről vagy az űrhajó legénységéről, mondjuk Harper, Ivanov vagy Thebes is izgalmasabb karaktereknek tűntek nekem.

Ráadásul (ahogy azért lehetett ejteni valami hasonlót) számomra olyan semmilyen lett a vége - nem mintha olyan biztosan tudnám, hogy lehet egy ilyen történetet jól befejezni. De úgy érzem, mintha kb. egy mondat közepén hagytak volna ott. És semmi katarzis. I need clousure, sorry.

Azért persze voltak jó pontjai is, mielőtt úgy tűnne, hogy csak panaszkodni tudok. (Például egynek a belső borító ^^) Az alapötletet továbbra is tetszetősnek tartom, és ez egy darabig el is viszi a történetet a hátán.

A szöveg pedig szép és gördülékeny, helyenként a leírások tényleg magával ragadóak.

Viszont inkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lelkizést és a szép szöveget, és nem bánják, ha az a sci-fi rész csak elnagyolt díszlet.

Ui: (Spolires vekengés a könyv és a film kapcsán)

Nagyjából míg én a könyvet olvastam, munkatársam meg a filmet nézte meg. Ha már így alakult, eszmét cseréltünk a különbségekről. Egyelőre nem győzött meg a film, hogy mindenképp meg akarjam nézni, ha mégis tuti érdemes vele várnom egy keveset... vagy sokat... SPOILER eleve egy csomót turbóztak rajta tök feleslegesen, és azt sem értem, miért kellett pl. a hajót annyira másképp megjeleníteni. De ami végképp kicsapta nálam a biztosítékot, az Sully terhessége... Most komolyan ezek összejöttek a hajón és csináltak egy gyereket? :O mert tényleg, az biztos tuti lesz űrutazás közben, nem lesz semmi probléma stb... miközben nem tudod mi van otthon.... Ez csak szerintem nonszensz? Vajon mi lehetett a gondolat emögött? Na, nagyjából itt ábrándultam ki végképp abból, hogy a közeljövőben megnézzem a filmet. Vagy valaha is.

Hiro Arikawa: Az ​utazó macska krónikája

Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted
Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.
A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.
Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.
Több mint egymillió olvasót indított már meg világszerte a kedvesség és igazság üzenete.
Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.

És megint egy olyan könyv, amit a Mini Könyvklub nélkül talán sosem olvasok el. (De azt most jobban bánnám, mint az előző havi könyvet.)

Korábban nem is nagyon találkoztam vele, nem is vártam semmit - talán így is volt ez jól.

Bár a fülszövegből (meg egyébként is) néhány dologra lehet számítani, de ez itt kevésbé zavart, ez nem az a fajta történet, ahol csattanó lenne a lényeg.

Előbb megismerkedünk Naná-val és Szatoru-val, majd elindulunk velük egy hosszú útra, amiben Szatoru új gazdát keresne kedvencének (már itt kilóg a lóláb szerintem) és közben megismerkedünk a régi barátaival és a gyerekkorával.

Igazából ezzel a résszel sem volt bajom, kíváncsi voltam az állomásokra, de igazából a vége, a negyedik résztől kezdődően volt az a része a könyvnek, ami jobban megfogott. 

Az, ahogy ők találkoznak, próbálnak reagálni egymásra, és kicsit újraértelmeznek olyan dolgokat, amiket már régen kellett volna, de csak most sikerül... de talán sosem késő...

Nem mondanám szívfacsaró történetnek, leginkább csak egy történet, ami sokaké lehetne. Kedves vagy megható talán...

Talán kissé elgondolkodtató néha.

Összességében inkább jó élmény volt, nem bánom, hogy ebben a hónapban is itt voltam :)

Bakti Viktor: Integrálva

Lépj ​a jövő útjára!
2066 – Philadelphia.
Themisz, a titokzatos szuperszámítógép mindent lát, még a jövőt is. Kiszámítja, hogyan boldogulhat legjobban az emberiség.
Digitális jósok súgják meg a jövőt, ám az egyikük meghal, miközben Jarrednek, a zsoldosnak egy döbbenetes üzenetet mutat.
Vajon rendszerhiba vagy valóban a jövőt fedi fel?
Az események láncreakcióként követik egymást.
Rejtélyes szervezet lendül mozgásba, hogy a virtuális térbe börtönözött, testetlen hacker segítségével megfejtse a Themisz titkait. A meghasonlott zsoldos döntésre kényszerül véres állandóság és küzdelmes változás között. Yolanda, a reflektorokhoz szokott riporternő szembesül a kíméletlen valósággal. Vajon él a csábító ajánlattal? Engedi, hogy maga a jövő költözzön be saját húsába és csontjába? Victor, a cég vezérigazgatója is nyomozásba kezd, hogy olyan sötét titkot fedjen fel, amitől még őt is óvják.
Mi valójában a rejtélyes Themisz?
Harc kezdődik a valóságban és a kibertérben egyaránt.
Már nem csak Themisz a tét, hanem a szabadság.
Vajon a test vagy az elme szabadsága fontosabb?

Ez is egy olyan könyv, amit a Mini Könyvklub nélkül valószínűleg sosem olvasok el, mert mindig lett volna olyan könyv, ami betolakodik elé - az SFF listákon is bőven van olyan mű, amiről a figyeltjeim jobbakat írtak. 

Amúgy nem is volt rossz, bár a kedvencem nem lesz.
Ami így utólag a legjobban zavar benne, az a borítón szereplő Borzongatóan eredeti felirat, meg hogy az értékelésekben is feljön ez az aspektus.
Hát, már az MI-k, a jövő meghatározása és ennek problémái, vagy az állandó megfigyelés kérdése sem új felvetés. A másik fő vonal, a cégek és beültetések (úgy is mint cyberpunk), meg olyan szinten lerágott csont, hogy szavakat sem találok rá (a Neurománc ugye velem egyidős...), az eredeti meg mehhh...

A másik nagy problémám a szereplők voltak. Annyira nem éreztem, hogy élnének, mintha csak papírmasé figurák meneteltek volna a lapokon. A legjobban még Delphoi-val rezonáltam az elején, de utána őt is erős túlzásnak éreztem. Plusz valószínűleg az is sokat levont nálam az élvezhetőségi faktorból, hogy nagyon hamar leesett, hova is fog az ő szála kifutni... gondolom, ennek valami katartikus meglepetésnek kellett volna lennie (?)

Mindennek ellenére alapvetően azért jól elvoltam vele. A karakterek, ha kissé laposak is, de elmozgatják a történetet. A témák ugyan közel se újszerűek, de aktuálisak, és egész korrekten össze lettek pakolva. A szöveg jól olvasható, gördülékeny, de nem ék egyszerű, és viszonylag kevés hibát szúrtam ki.

Plusz, ha ettől esetleg jó néhány, más területek felől érkező olvasó rá tud döbbenni, hogy ezek SF-es/ cyberpunk-os témák érdekesek és aktuálisak tudnak lenni, akkor simán jöhetnek ilyen könyvek. A szerzőben pedig (nem egyedül) látok potenciált, szóval ha lesz még könyve, valószínűleg kap még esélyt, kíváncsi lennék, hova fejlődik majd.