2017. október 1., vasárnap

Lauren Beukes: Torzók

Detroitban gyilkosságsorozat kezdődik, amelynek brutalitása láttán a rendőrség vonakodik tájékoztatni a sajtót a részletekről. 
Gabriella Versado nyomozó nyolc év alatt megtapasztalta, milyen mértéket ölthet az emberi ostobaság, a korrupció és a színtiszta gonoszság, de ehhez hasonlót még nem látott. Kamaszlánya, Layla eközben veszélyes flörtbe bonyolódik egy internetes ragadozóval. Jonno, a szabadúszó újságíró elkeseredésében bármire képes egy exkluzív sztoriért. A hajléktalan TK pedig mindent megtesz, hogy elkapja a szörnyeteget, akit megszállt a valóság erőszakos átformálásának álma.

Lauren Beukes, a Tündöklő lányok szerzője legújabb thrillerében egy különösen sötét történetet mesél egy városról, amely lakóival együtt napról napra jobban széthullik.

Előrebocsátom, ha Beukes-ról van szó, nem tudok objektív lenni. Amióta az első könyvet, a Zoo City-t olvastam, odavagyok érte, így lehet, hogy bármit is írna, én úgyis rajonganék.

Azért kicsit elbátortalanított, hogy mennyi rossz véleményt olvastam róla: hogy mennyire kusza, értelmetlen, és hogy túl sok szálon fut a cselekmény, amit nem lehet követni.
Nos, az első kritikát talán még meg is értem valahol, a sztori kissé talán tényleg kaotikus néhol, a misztikus szál is zavaros talán olykor. 
Azt viszont, hogy túl sok szálon futna, és ne lehetne követni? Ne már... összesen 5 nézőpont karakterünk van, ez talán több a szokványosnál, de azért követhetetlennek nem nevezném. Mondjuk tény, a szerelmi háromszögnél pont kettővel több, szóval... tudom, gonosz vagyok, de na, 5 nézőpont azért ne süsse már ki az agyunk :)

És hogy miről szól? Az én számomra igen sok mindenről, de ez talán annak is köszönhető, hogy a Tündöklő lányok után olvasgattam Beukes-ról, és a személyes élményeiről az erőszakkal kapcsolatban. Hogy már azt is részben az erőszak elleni kiáltásnak szánta.
Persze olvasható a Torzók egy szimpla misztikus krimiként is, ami csak annyiból különleges, hogy az elejétől ismerjük a gyilkost is, a gondolataival.
De ez a könyv ugyanannyira Detroit regénye is, és minden hasonló városé. Az egyszer nagy, virágzó város után annak csak torzója marad, a kivillanó bordákkal és a bomlás szagával együtt. És a város hatással lehet a lakóira is.

De szól rólunk, emberekről is.
Hogy sokszor a tömegben is milyen egyedül vagyunk. Hogy mennyire nem ismerjük néha azokat sem, akiket szeretünk. És hogy mennyire nem tudunk beszélni egymással, pedig szeretnénk. Hogy mennyire szüksége van mindenkinek barátokra és társakra. Hogy milyen nehéz néha kiállni magunkért vagy másokért, és milyen rossz lehet a vége. Arról, hogy nincs mindig igazság.
Az erőszakról, a véres és értelmetlen fajtáról. A gonoszságról, ami mögötte van, ami néha nem is tudatos gonoszság. És arról, hogy mostanra mennyire immunizálódtunk. Már nem hat meg minket az áldozat, nem látjuk benne az embert. Maximum sajnálkozunk, egy futó fintort vágunk, de már rég nem ráz meg minket velőnkig. Néha egy-egy különös kegyetlenséggel, de az átlagos erőszakra már meg sem rezdülünk.
Arról nem is beszélve, hogy a "kisebb" bűnökre aztán már végképp csak a vállunkat vonjuk... nem folyt vér? akkor miről beszéltek?
Pedig az internet, facebook és úgy a 21. század az erőszak és bűnök egy részét csak közelebb hozza... internetes zaklatás, videók megosztása... és nem leszünk tudatosabbak...

Szerintem ez kiáltás: Ébresztő, emberek, míg nem késő! Mentsük meg egymást, magunkat, a városokat, az emberiséget míg lehet. A földet legalább nem kell félteni.



Megjegyzés: szerintem az angol és a magyar cím is nagyon jó lett, és egy-két borító is igen jól sikerült, többek között a magyar kiadáshoz átvett is. Megéri kicsit végigböngészni...



(néhány link, amit esetleg érdemes olvasgatni, ha érdekel, Beukes esetleg az ő személyes sztorija:
http://laurenbeukes.bookslive.co.za/blog/2010/05/17/trying-to-let-go/
http://gabosff.blog.hu/2014/10/20/a_csinos_kis_hullak_lauren_beukes_a_tundoklo_lanyokban_talalhato_eroszakrol

Gail Carriger: Szívtelen

A ​lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?


Így a negyedik résznél talán bevallhatom, hogy nagyon szeretem ezt a sorozatot, mondhatni szívcsücsköm.
Ami ahhoz képest, hogy mennyire tartottam tőle, egész nagy szó.
Már úgy értem, nagyon romantikusnak tűnt, és olyan újfajta pöttyös volt (ami a Twilight után nem egyértelműen pozitív, ahogy a vérfarkas és vámpír szereplők sem), ráadásul a borító rózsaszín. (Annak idején az Anyák maffiáját is majdnem kihagytam a gusztustalan borító miatt, hogy én ilyenhez hozzá nem nyúlok, pedig az is jó élmény volt.)

Aztán olvastam figyeltjeim értékelését, és úgy döntöttem, adok egy esélyt, hátha legalább az állítólagos humora kárpótol.
És milyen jól tettem, mert ez egy jó kis sorozat, és messze van attól, hogy romantikus legyen.
Egyébként is a legtöbb félelmem nem bizonyult igaznak. A vámpírok nem csillognak a napon, a vérkasok állatok, az egész pedig jól összeolvad a steampunk háttérrel. A lélektelenség pedig ad egy határozottan egyedi ízt az egésznek, ami ráadásul az egyik vezérlő motívuma lesz a cselekménynek.

Szerintem az egyik legfontosabb pedig az, hogy ez nem egy romantikus sztori. Legalábbis a legtöbb romantikus sorozat, amit eddig olvastam, arról szólt, hogy az x részes sorozat x részében a férfi és a nő kerülgeti egymást, és tenger nyál és idióta félreértés után végre egymás karjába omlanak, minden rózsaszín és szólnak az esküvői harangok... az már csak ráadás, hogy a női főszereplő sokszor bugyuta, esetlen, és minden középpontjában csak a férfi áll. (Kicsit sarkítva, de tudjátok, mire gondolok.)
Na itt ilyesmiről szó sincs.
Egyrészt Alexia egy határozott, talpraesett és vagány nő, akinek semmi szüksége a teljességhez egy férfira, az max a ráadás lehet. (akit ugyebár csak nehezen kaphat meg, mert hát kinek kéne egy ilyen karakán fura nő, aki már amúgy is kezd túlkoros lenni... talán egy természetfelettinek...)
És mint említettem, itt aztán nem azzal szórakozunk végig a sorozaton, hogy Alexia megtalálja a párját végül is spoiler már az első kötet végére eljutunk a házasságig. spoiler vége
Ez, hogy a történet előrehaladtával a szerelmi szál is halad előre, nekem nagyon bejött.

Alexiát is nagyon csípem, a lélektelenségével, a napernyőjével és a csípős humorával együtt.
A humor és a karakterek amúgy is a kötet erősségei szerintem. Legyen szó Lord Macconról, a piperkőc Lord Akeldamáról, a hebrencs Ivy-ről vagy épp a másik kedvenc karakteremről, Madame Lefoux-ról, a feltalálónőről. Szinte minden szereplőt a szívembe zártam.

Ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki szereti a kicsit őrült, felszabadult stempunk-os urban fantasy-ket, és senkit nem tartsanak vissza holmi pöttyök, vagy rózsaszín borító :)



Általában nem szoktam a szerzőkkel foglalkozni, legalábbis nem a "fizikai valójukban" - nem igazán vagyok az a fajta, akit érdekelne, hogy néznek ki, rákeresne képekre, ilyesmi. Gail Carriger-ről viszont szembejött kép, még mielőtt olvastam volna a könyvét, és kifejezetten furcsának-bolondosnak tűnt, emellett némileg szimpatikusnak is. Mióta olvasom a könyveit, kifejezetten szimpinek tűnik, és határozottan díjazom, hogy annyira olyan, mint a könyvei :)



És akkor az aktuális részről is, kissé spoileresen (de elvileg semmi esszenciális):
Hát ezt is megértük, Alexia nemhogy terhes, de igen terhes, persze most sem szűnik meg önmaga lenni. Lehet, hogy mozgásában korlátozott, de ez nem tartja vissza attól, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és mindent maga akarjon megoldani, környezete nagy bosszúságára.
A közelgő áldás számos kérdést is felvet ráadásul, tekintettel arra, hogy az érkező várhatóan bőrlopó lesz. Ennek folyományaként a Maccon háztartás mindenestől Londonba hurcolkodik, Lord Akeldama szomszédságába, ami ugye önmagában számos érdekes kérdést vet fel :)
Közben egy szellem halálosan fenyeget, méghozzá a királynőt. Ehhez Alexiának is lenne egy-két szava, ámde talán a teher tehet róla, valahogy nehezen talál nyomra. (vagy ki tudja, ez most nekem se esett le, pedig hááát...)
A vége kifejezetten érdekesre sikerült, már alig várom a következő részt ^^
Éééés végre megtudtuk, hogy miért is Napernyő protektorátus, hát ideje volt :)

Robert Jackson Bennett: Lépcsők ​városa

„Óriási ​történet, szenzációs világépítés, és te jó isten, Sigrud karaktere. Imádni fogjátok Sigrudot.” 
Brent Weeks

Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek. 
Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.

„Egy minden részében eredeti, szürreális város… a valóban újszerű fantasyk kedvelőinek most Bulikovban van a helyük.” 
New York Times Book Review


Nehéz erről a könyvről írnom. Szerettem, magával ragadott, egész egyedi volt, és jók a karakterei, csak valahogy nem jönnek a szavak, hiába szerettem a könyvet.

Kicsit nehezen indult pedig, beletelt jó pár oldalba, mire rá tudtam hangolódni a világára és összeraktam a szereplőket. A szöveg amúgy is döcögős helyenként, bár ez lehet a fordítás hibája is. Ahogy az elrontott szexjelenet is. 

A világ volt az, ami elsősorban magával ragadott. A Kontinens, ami annyira az Istenei-re támaszkodott, aztán elvesztette őket, és vele magát is.
Szajpúr, aki kvázi rabszolgából úr lett, és soha nem voltak istenei, csak legyőzték őket.
Maguk az Istenek, akik legalább annyira függtek az alattvalóiktól, mint azok tőlük.
Bulikov, a közös város, amit annyira áthatottak az istenek, és leginkább megváltozott és összeroppant, mikor eltűntek.

És az emberek. És ahogy mindenkiben nagy változások mentek végbe, ahogy az istenek eltűntek. A szajpúriaknak sem mindig könnyű alkalmazkodni a változásokhoz, ahogy a másik oldalon találják magukat. 
Az új világban tilos az istenekről még beszélni is, a régi hagyományokat erőszakkal elnyomnák. Ebben a környezetben Bulikov lakóinak külön fájó pont, ha egy idegen professzor viszont szabadon turkálhat a vallások történetében. És itt kapcsolódunk be a történetbe: a professzort megölik, és egy szajpúri kém, Shara érkezik a nyomozás miatt. Ami amúgy max. közepesen érdekes, viszont amit közben megtudunk, az annál inkább.
Shara érdekes személyiség, az elején nem tudtam vele mit kezdeni, de a végére egészen megkedveltem. Sigrudot az első pillanattól csíptem, és várom, hogy minél többet megtudjak róla. Az egyik legjobb karakter viszont szerintem egy kvázi mellékszereplő, Mulaghesh, a katonai múltjával és a pihenni vágyásával - örülök, hogy úgy tűnik, szerepe lesz majd később is....

Szóval szerintem minden hibájával együtt ez egy jó könyv, és ajánlom mindenkinek, akinél egy érdekes isten-elképzelés és egy jól felépített, érdekes világ elég ahhoz, hogy a történet döccenőit elsimítsa.

2017. szeptember 28., csütörtök

Joanne Harris: Egész ​évben karácsony

 Joanne ​Harris legfrissebb kötete történetek eklektikus keveréke, melyeket inkább a világhírű írónő fortélyos, szellemes előadásmódja, mint egy központi téma kapcsol össze. Harris legújabb könyvében régi-kedves helyszínek és szereplők bukkannak fel, de persze újak is, akik különös frissességet kölcsönöznek a kötetnek. Ilyen Ngok, A folyó dala gyermek narrátora, aki minden fiúnál merészebben úszik le a Kongó folyó zúgóin, hogy bizonyítsa, helye van a csapatban, és az Erdei nimfa hősnője, aki halálos szenvedéllyel szeret egy fát. A Süti megrázó érzékletességgel megrajzolt nőalakja elhiteti magával, hogy olyan gyermeket hord a szíve alatt, aki „cukorból és fűszerből és minden finomból” van, a Szeretnél-e újra kapcsolódni? főszereplője egy anya, aki hisz benne, hogy halott fia a Twitteren kísért. 
Ez a gonoszkodóan élénk képzelőerővel elővarázsolt, nyugtalanító és ármányos eseményeket elmesélő gyűjtemény Joanne Harris kivételes írásművészetét mutatja be. Érzékletes, csintalan, hol végtelenül mulatságos, hol keserű mandulához hasonlóan fanyar ez a kötet, ami a hétköznapit a váratlannal, a fantázia vad szárnyalását a keserédes valósággal elegyíti.

Nem mindig tudom, hogy állok én Joanne Hariss-szel. Van könyve, ami kevésbé hatott meg, de pl. a Csokoládét vagy az Ötnegyed narancsot nagyon szerettem.
Így aztán voltak kétségeim, mikor lecsaptam erre a könyvre, de kiderült, hogy a hozzám közelebb állóak közül való. Persze, nem volt minden novella annyira jó, de ami igen, az bőven elég volt arra, hogy összességében igen pozitív élmény legyen. A jobb novellái ütősek voltak, érzékenyek - néha felemelőek, néha szívszorítóak, de hatással voltak rám.


Nézzük a novellákat részletesebben :)
A címadó Egész évben karácsony és folytatása A Karácsony kísértetei sajnos pont nem a jobbak közül valóak. Habár az alapötlet lehetne érdekes - vajon milyen lenne, ha minden nap karácsony lenne? vajon meddig élveznénk? - valahogy olyan semmilyen lett. Ezek után a folytatás meg szóra sem érdemes.

Voltak visszatérő szereplők is, pl. Faith és Hope, a két idős hölgy, akik már az előző novelláskötetében is szerepeltek, és most is visszatérek két történetre. Már ott is szerettem őket, a talpraesettségüket, az életszeretetüket, hogy nem keseredtek meg. Most is muszáj őket szeretni... olyan kevés kell ahhoz néha, hogy a másikat boldoggá tegyük, miért tűnik sokaknak mégis lehetetlennek?

A másik visszatérő a Rúnajelekből is ismert északi istenek világa. A Futótűz Manhattanben már ismerős volt egy gyűjteményes kötetből, és most is szerettem. Az előtte szereplő Esős napok és hétfők kvázi előzményként is olvasható, és így együtt még jobban összeállnak. Most még jobban sajnálom, hogy a regény folytatása nem jelent meg magyarul :(.

A kötet kezdő- és záró novellája szép keretet ad a kötetnek, távoli tájakra visz minket, egyszerű és szép történetekkel. Főleg A folyó dala tetszett nagyon, pedig csak egy maréknyi kongói gyerekről írt egy olyan novellát, amit inkább nem is akarnánk olvasni, de ha már elkezdted, akkor kb olyan izgatottan várod, hogy mi is lesz a vége, no, mintha valami krimi lenne… 

Kísértetek a gépben egy okos írás arról, hogy mindenkinek van helye a világban, és mindenkire vár valaki valahol, aki majd megérti. 

Kíván ismét csatlakozni? egy szép és ütős írás a szeretteink elvesztéséről, a netes kapcsolatokról, és hogy milyen valakit a neten látni még mindig, mikor pedig már…


És persze volt még egy-két élvezhető novella, meg pár kevésbé ütős, amit nem tudtam hova tenni. De a lényeg, hogy pár bevette magát a szívembe :)

Még annyit jegyeznék meg, hogy bár az eredeti cím tény, hogy kissé fura (A Cat, a Hat and a Piece of String), az előszó ismeretében ezerszer jobban illik hozzá, kár hogy magyarul inkább egy véletlenszerű novella címét kapta meg....

2017. szeptember 27., szerda

Esko Valtaoja: Mindentudó ​kézikönyv


A világ megdöbbentő, sokszínű és jórészt megmagyarázatlan. Esko Valtaoját nem töri le ez a semmiség, inkább beveti a tudományt. Az eredmény egy mindentudó kézikönyv. „Mihez kezdünk mindezzel a tudással? Jobb világot építünk. Többé nincs helyünk a világban, melyből érkeztünk; a tudás kapuja feltárult, és nincs visszaút a múltba.De a tudást elemeznünk kell, meg kell próbálnunk rátalálni a lényegére, melyre aztán saját szándékaink, képességeink és szükségleteink szerint saját személyes Mindentudó kézikönyvünket alapozhatjuk, útmutatóul a világhoz. Ez a kötet az én kísérletem arra, hogy háromszáz oldalba sűrítsek minden lényeges tudnivalót a világról, az emberről, az anyagról és a szellemről.”

Esko Valtaoja a Turkui Egyetem csillagász professzora,a tudomány népszerűsítője és egy művészeti galéria segédje. Széles közönségnek szánt ismeretterjesztő köteteiért többek között szakirodalmi Finlandia-díjjal és a közérdekű tájékoztatás állami díjával jutalmazták.


Az van, hogy valamiért ritkán olvasok ismeretterjesztő- és/vagy tudományos könyveket. Na jó, nagyjából tudom miért: egy hosszú munkanap után (anno meg a kilós tankönyvek után) inkább valami könnyedebb, szórakoztatóbb élményre vágyom.
Ezt is egy molyos kihívás miatt olvastam eredetileg, és az volt a legmeglepőbb számomra, hogy igazából mennyire élveztem, szöveg szinten is. És inkább felpörgetett, mint tovább szívta volna az agyam.

Mindig is úgy voltam vele, hogy tisztelem az okos embereket, de az igazi csodálatom azoké, akik tovább tudják adni a tudást - főleg, ha ezt úgy tudják megtenni, hogy az érdekes, szórakoztató, könnyed és lelkesítő legyen. (Mondom ezt főleg egy ugyan nem önkéntes, de nem is túl sikeres próbálkozás után, hogy én majd tanítsak...) Nos, Valtaoja lazán ugorja ezt a lécet. 

Persze oldalszám alapján gyanús lehet, hogy ez a kis könyvecske nem tartalmaz minden ismeretet az életről, a világmindenségről, meg mindenről... Azt hiszem a fő cél nem is a tudás, az egyes információk átadása volt, bár azért néhány dolgot megtanulhatunk a világ keletkezéséről vagy az evolúcióról például. A lényeg inkább az lehetett, hogy megfertőzze a szemléletével az olvasót. Remélem, kicsit rám is sikerült hatnia :)


(És most mesélek kicsit a konkrét élményeimről, ha már tudod, hogy olvasni szeretnéd, inkább hagyd, hogy Valtaoja meséljen. Másoknak viszont hátha meghozza a kedvét :) )

Szóval az hogy pl. a csillagászatos részeket élveztem, az egy dolog. Na de az hogy, hogy a történelemről is úgy tud mesélni, hogy élvezzem, na az az ütős.
A történelem, abban a formájában, melyben általában előadják, nem más, mint csimpánzhímek hencegéseinek sora, hogy mikor kié volt a nagyobb, és mi mindent csinált vele."
"A világtörténelemben csak négy igazán jelentős esemény van: a Homo sapiens megszületése Afrikában, az őshaza elhagyása és a világ benépesítése, a földművelés elkezdése, valamint a tudomány feltalálása."
Na de hát nem hangzik így sokkal jobban? 
Azt is ütősnek éreztem, mikor arról mesél, hogy a történelem viharainak nyomai idővel hogy simulnak el. Ha képesek vagyunk kb. kétszáz lépést hátrálva szemlélni az életet, tulajdonképp megnyugtató :)

A másik, ami megragadt bennem, az egy "játék" amit alkalmazni szokott: arról szól, hogy a történelem miatt egyes emberek szerepe kvázi "felértékelődik", és elfelejtődnek azok, akik igazán számítanak. Mondom inkább a példát: ha megmutatja az embereknek Hitler és (remélem) Djerassi képét, az elsőt általában felismerik, utóbbiét nagyjából senki. Pedig ha végiggondoljuk, hogy a mi életünket, jelen pillanatban ki befolyásolja jobban, Hitler vagy a fogamzásgátló feltalálója (akinek a nevére sajnos még ezután is rá kellett gugliznom), hááát... Igen, azt a gondolkodásmódot kéne gyakorolnunk :)


Szóval összességében esetleges hibái ellenére ez egy nagyon is élvezhető, szórakoztató könyv, amiből érdemes tanulnunk.


Kis elkalandozás:
Amikor elkezdtem írni ezt a postot, kíváncsi lettem, hogy is nézhet ki Valtaoja. Ne kérdezzétek, miért :) Már a képtől szimpatikusabb lett amúgy, ráadásul így találtam rá, hogy anno ppayter (alias Pomsár Péter) a könyvbemutató apropóján készített vele egy interjút. Egyrészt jókat kuncogtam, ráadásul most még jobban csípem, szívesen olvasnék még tőle, remélem kapunk még belőle magyarul :)
(az interjút itt találjátok: https://www.nyest.hu/hirek/a-mindentudo)








2017. szeptember 26., kedd

Hans Rath: Kell ​egy pszichológus, mondta Isten



Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban. 
Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.


Először a kedvenc könyvtárosomtól hallottam erről a könyvről, mint olyanról, ami hasonlíthat az Ove-ra. Rá is került a váró- és kívánságlistámra, a Jézuska pedig elhozta nekem (mondhatni stílszerűen).

Háát, kezdetnek talán szögezzük le, hogy alapjában és összességében nem hasonlít az Ove-ra, talán csak egy kicsit a témakezelésében és a hozzáállásában. A különbségek egy részét amúgy talán egyszerűen csak az magyarázza, hogy a skandináv könyvek egyszerűen valahogy, nehezen meghatározhatóan, de mások, mint kb. bármely más nemzet írásai.
Meg hát míg az Az ​ember, akit Ovénak hívnak alapvetően az emberről és az öregedésről szól (szerintem), addig Rath könyve inkább az emberről és Istenről, meg Istenről és a hitről.

Dr. Jakob Jakobi pszichológus nem épp élete csúcspontján találkozik egy cirkuszi bohóccal, aki azt állítja ő Isten - aki épp szívbetegre stresszeli magát, szóval szerinte jót tenne neki egy pszichológus. Jobb elfoglaltság híján Jakobi el is vállalja, és közben kissé közelebb is kerülnek egymáshoz, pszichológusunk pedig néha már-már hajlik rá, hogy fontolóra vegye: mi lenne, ha páciense tényleg az, akinek mondja magát.
Tetszik, hogy sokáig nyitott ez a kérdés, és közben nekünk is van időnk gondolkodni: mit szeretnénk mi magunk, hova fusson ki a történet?
Közben lehet gondolkodni a hitről, Isten létéről, a világban elfoglalt helyünkről, és a barátságról.

"Akár hisz az ember a Bibliának, akár nem, egyvalamiben biztosan igaza van: küldj az embereknek egy istent, és találnak rá okot, hogy keresztre feszítsék. "

"(…) a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is, ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel ugyanis még mindig jobb, mint nélküle."

Bár nem teljesen azt kaptam tőle, amit vártam/szerettem volna, igazából jól szórakoztam és jól esett. Ajánlom a stílust kedvelőknek - az mondjuk azért nem árt, ha az embert nem akasztja ki a szabadabb isten-ábrázolás. Engem egyébként inkább megnyugtat egy "tehetetlen, de jóságos" isten képe, de hát én a Biff evangéliumát is szerettem (és az sokkal durvább :) )









2017. szeptember 12., kedd

Andy Weir: A marsi


Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?


Rendben, most már én is értem, mi ez az egész: Andy Weir cool, ahogy Mark Watney is. Meg talpraesett, egész okos, és jepp, (nem)kicsit vagány. 
A könyv meg, azt hiszem, egész ügyes az arányok megtalálásában: viszonylag realisztikus (legalábbis nekem annak tűnt), és nem üti ki a tudományban jártasabbak tűrőképességét sem (a tapasztalatok szerint). Mindezt úgy, hogy nem lesz túl elborult, és nem távolodik annyira messze az ált. sulis-gimis tanórák anyagától, hogy az átlag mezei olvasónak a puszta szövegtől leolvadjon az agya. 

Amiben még határozottan jó, hogy izgalmas is. Ami, legyünk őszinték, tulajdonképpen meglepő. Végül is az egész arról szól, hogy egy embert ott felejtünk a Marson, és tök egyedül bekkel ki hosszú hónapokat, és ennyi. Legyünk őszinték, a legtöbb hagyományos konfliktus-forrást kukáztuk is. És mégis, működik, és bevallom, határozottan kíváncsian olvastam, hogy mit lehet kihozni ebből a helyzetből.

Persze, ahhoz, hogy ez igazán működjön, kellett egy főhős, akit muszáj szeretni, és akiért szívből drukkolunk. Mark Watney nálam elérte mindezt. Egyrészt a józan paraszti eszével, a talpraesettségével és a kitartásával. De főleg a cinizmusba hajló humorával. Ez döntötte el úgy egyértelműen, valahol a századik oldal után, hogy imádom. De most komolyan, a NASA-val folytatott beszélgetésekben az a "cicik", na az haláli. Ahogy a Vasember-utalás is.

És még azok a részek is élvezetesek, mikor a NASA oldalán járunk, bár ezektől először féltem kicsit, hogy már végképp unalmasak lesznek. De igazából szerettem őket, és végig izgultam velük is.
Érdekes amúgy, hogy a végét, és ezt az egész segíteni-akarós dolgot sokan túlzásnak vagy érzelgősnek gondolják. 
("… minden emberben ott lapul egy alapvető ösztön, hogy segítsen a másikon. Lehet, hogy néha nem így tűnik, de attól még igaz. 
Ha egy hegymászó eltűnik, az emberek keresést szerveznek. Ha egy vonat kisiklik, az emberek sorban állnak, hogy vért adjanak. Ha egy földrengés romba dönt egy várost, az emberek a világ minden részéről vészhelyzeti ellátmányt küldenek. Ez annyira alapvetően emberi, hogy kivétel nélkül megtalálható minden kultúrában. Persze vannak seggfejek, akikben nincs törődés, de sokkal-sokkal magasabb azok száma, akikben van." )
Számomra azért is érdekes ez a kérdés, mert foglalkoztatja ám a tudomány embereit is. Ha jól emlékszem, Desmond Morris írja egy könyvében, hogy végeztek kísérletet ezzel kapcsolatban: egy rakás emberrel nézettek agresszív-lövöldözős akciófilmet vagy egy Teréz anya életéről szólót. Akik az utóbbit nézték, azoknak a jó irányba tolódott el a mellékvesekéreg-hormon termelésük, ami jó irányban hat az immunrendszerükre is - ez alapján a természet/evolúció/akármi igenis a segítő viselkedést támogatja. Azt mondjuk tanultuk is, hogy a mellékvese és az immunrendszer között kapcsolat van, és ezen a "rendszeren" keresztül hat a stressz is, szóval akár lehet is reális alapja.  A legérdekesebb amúgy az a megállapítás volt, hogy a Teréz anya jóságáról nézett film azokra is hasonló hatással volt, akik tudatosan úgy gondolták, hogy ez az egész hülyeség. Engem ez egyébként furcsa módon megnyugtat: ha ki is irtjuk magunkat, az nem a "természet rendje" vagy az "evolúció működése" lesz, hanem pont az, hogy szembemegyünk a rendeltetésünkkel. 

Visszatérve a könyvre: ajánlom mindenkinek, aki egy könnyeden tudományos, izgalmas sci-fit szeretne. Vagy csak egy nagyon jót röhögni. 

Viszont valaki elmesélhetné, mi ez az egész affér, visszatérő szerelem a fantasztikus írók és a krumpli között.