2017. szeptember 28., csütörtök

Joanne Harris: Egész ​évben karácsony

 Joanne ​Harris legfrissebb kötete történetek eklektikus keveréke, melyeket inkább a világhírű írónő fortélyos, szellemes előadásmódja, mint egy központi téma kapcsol össze. Harris legújabb könyvében régi-kedves helyszínek és szereplők bukkannak fel, de persze újak is, akik különös frissességet kölcsönöznek a kötetnek. Ilyen Ngok, A folyó dala gyermek narrátora, aki minden fiúnál merészebben úszik le a Kongó folyó zúgóin, hogy bizonyítsa, helye van a csapatban, és az Erdei nimfa hősnője, aki halálos szenvedéllyel szeret egy fát. A Süti megrázó érzékletességgel megrajzolt nőalakja elhiteti magával, hogy olyan gyermeket hord a szíve alatt, aki „cukorból és fűszerből és minden finomból” van, a Szeretnél-e újra kapcsolódni? főszereplője egy anya, aki hisz benne, hogy halott fia a Twitteren kísért. 
Ez a gonoszkodóan élénk képzelőerővel elővarázsolt, nyugtalanító és ármányos eseményeket elmesélő gyűjtemény Joanne Harris kivételes írásművészetét mutatja be. Érzékletes, csintalan, hol végtelenül mulatságos, hol keserű mandulához hasonlóan fanyar ez a kötet, ami a hétköznapit a váratlannal, a fantázia vad szárnyalását a keserédes valósággal elegyíti.

Nem mindig tudom, hogy állok én Joanne Hariss-szel. Van könyve, ami kevésbé hatott meg, de pl. a Csokoládét vagy az Ötnegyed narancsot nagyon szerettem.
Így aztán voltak kétségeim, mikor lecsaptam erre a könyvre, de kiderült, hogy a hozzám közelebb állóak közül való. Persze, nem volt minden novella annyira jó, de ami igen, az bőven elég volt arra, hogy összességében igen pozitív élmény legyen. A jobb novellái ütősek voltak, érzékenyek - néha felemelőek, néha szívszorítóak, de hatással voltak rám.


Nézzük a novellákat részletesebben :)
A címadó Egész évben karácsony és folytatása A Karácsony kísértetei sajnos pont nem a jobbak közül valóak. Habár az alapötlet lehetne érdekes - vajon milyen lenne, ha minden nap karácsony lenne? vajon meddig élveznénk? - valahogy olyan semmilyen lett. Ezek után a folytatás meg szóra sem érdemes.

Voltak visszatérő szereplők is, pl. Faith és Hope, a két idős hölgy, akik már az előző novelláskötetében is szerepeltek, és most is visszatérek két történetre. Már ott is szerettem őket, a talpraesettségüket, az életszeretetüket, hogy nem keseredtek meg. Most is muszáj őket szeretni... olyan kevés kell ahhoz néha, hogy a másikat boldoggá tegyük, miért tűnik sokaknak mégis lehetetlennek?

A másik visszatérő a Rúnajelekből is ismert északi istenek világa. A Futótűz Manhattanben már ismerős volt egy gyűjteményes kötetből, és most is szerettem. Az előtte szereplő Esős napok és hétfők kvázi előzményként is olvasható, és így együtt még jobban összeállnak. Most még jobban sajnálom, hogy a regény folytatása nem jelent meg magyarul :(.

A kötet kezdő- és záró novellája szép keretet ad a kötetnek, távoli tájakra visz minket, egyszerű és szép történetekkel. Főleg A folyó dala tetszett nagyon, pedig csak egy maréknyi kongói gyerekről írt egy olyan novellát, amit inkább nem is akarnánk olvasni, de ha már elkezdted, akkor kb olyan izgatottan várod, hogy mi is lesz a vége, no, mintha valami krimi lenne… 

Kísértetek a gépben egy okos írás arról, hogy mindenkinek van helye a világban, és mindenkire vár valaki valahol, aki majd megérti. 

Kíván ismét csatlakozni? egy szép és ütős írás a szeretteink elvesztéséről, a netes kapcsolatokról, és hogy milyen valakit a neten látni még mindig, mikor pedig már…


És persze volt még egy-két élvezhető novella, meg pár kevésbé ütős, amit nem tudtam hova tenni. De a lényeg, hogy pár bevette magát a szívembe :)

Még annyit jegyeznék meg, hogy bár az eredeti cím tény, hogy kissé fura (A Cat, a Hat and a Piece of String), az előszó ismeretében ezerszer jobban illik hozzá, kár hogy magyarul inkább egy véletlenszerű novella címét kapta meg....

2017. szeptember 27., szerda

Esko Valtaoja: Mindentudó ​kézikönyv


A világ megdöbbentő, sokszínű és jórészt megmagyarázatlan. Esko Valtaoját nem töri le ez a semmiség, inkább beveti a tudományt. Az eredmény egy mindentudó kézikönyv. „Mihez kezdünk mindezzel a tudással? Jobb világot építünk. Többé nincs helyünk a világban, melyből érkeztünk; a tudás kapuja feltárult, és nincs visszaút a múltba.De a tudást elemeznünk kell, meg kell próbálnunk rátalálni a lényegére, melyre aztán saját szándékaink, képességeink és szükségleteink szerint saját személyes Mindentudó kézikönyvünket alapozhatjuk, útmutatóul a világhoz. Ez a kötet az én kísérletem arra, hogy háromszáz oldalba sűrítsek minden lényeges tudnivalót a világról, az emberről, az anyagról és a szellemről.”

Esko Valtaoja a Turkui Egyetem csillagász professzora,a tudomány népszerűsítője és egy művészeti galéria segédje. Széles közönségnek szánt ismeretterjesztő köteteiért többek között szakirodalmi Finlandia-díjjal és a közérdekű tájékoztatás állami díjával jutalmazták.


Az van, hogy valamiért ritkán olvasok ismeretterjesztő- és/vagy tudományos könyveket. Na jó, nagyjából tudom miért: egy hosszú munkanap után (anno meg a kilós tankönyvek után) inkább valami könnyedebb, szórakoztatóbb élményre vágyom.
Ezt is egy molyos kihívás miatt olvastam eredetileg, és az volt a legmeglepőbb számomra, hogy igazából mennyire élveztem, szöveg szinten is. És inkább felpörgetett, mint tovább szívta volna az agyam.

Mindig is úgy voltam vele, hogy tisztelem az okos embereket, de az igazi csodálatom azoké, akik tovább tudják adni a tudást - főleg, ha ezt úgy tudják megtenni, hogy az érdekes, szórakoztató, könnyed és lelkesítő legyen. (Mondom ezt főleg egy ugyan nem önkéntes, de nem is túl sikeres próbálkozás után, hogy én majd tanítsak...) Nos, Valtaoja lazán ugorja ezt a lécet. 

Persze oldalszám alapján gyanús lehet, hogy ez a kis könyvecske nem tartalmaz minden ismeretet az életről, a világmindenségről, meg mindenről... Azt hiszem a fő cél nem is a tudás, az egyes információk átadása volt, bár azért néhány dolgot megtanulhatunk a világ keletkezéséről vagy az evolúcióról például. A lényeg inkább az lehetett, hogy megfertőzze a szemléletével az olvasót. Remélem, kicsit rám is sikerült hatnia :)


(És most mesélek kicsit a konkrét élményeimről, ha már tudod, hogy olvasni szeretnéd, inkább hagyd, hogy Valtaoja meséljen. Másoknak viszont hátha meghozza a kedvét :) )

Szóval az hogy pl. a csillagászatos részeket élveztem, az egy dolog. Na de az hogy, hogy a történelemről is úgy tud mesélni, hogy élvezzem, na az az ütős.
A történelem, abban a formájában, melyben általában előadják, nem más, mint csimpánzhímek hencegéseinek sora, hogy mikor kié volt a nagyobb, és mi mindent csinált vele."
"A világtörténelemben csak négy igazán jelentős esemény van: a Homo sapiens megszületése Afrikában, az őshaza elhagyása és a világ benépesítése, a földművelés elkezdése, valamint a tudomány feltalálása."
Na de hát nem hangzik így sokkal jobban? 
Azt is ütősnek éreztem, mikor arról mesél, hogy a történelem viharainak nyomai idővel hogy simulnak el. Ha képesek vagyunk kb. kétszáz lépést hátrálva szemlélni az életet, tulajdonképp megnyugtató :)

A másik, ami megragadt bennem, az egy "játék" amit alkalmazni szokott: arról szól, hogy a történelem miatt egyes emberek szerepe kvázi "felértékelődik", és elfelejtődnek azok, akik igazán számítanak. Mondom inkább a példát: ha megmutatja az embereknek Hitler és (remélem) Djerassi képét, az elsőt általában felismerik, utóbbiét nagyjából senki. Pedig ha végiggondoljuk, hogy a mi életünket, jelen pillanatban ki befolyásolja jobban, Hitler vagy a fogamzásgátló feltalálója (akinek a nevére sajnos még ezután is rá kellett gugliznom), hááát... Igen, azt a gondolkodásmódot kéne gyakorolnunk :)


Szóval összességében esetleges hibái ellenére ez egy nagyon is élvezhető, szórakoztató könyv, amiből érdemes tanulnunk.


Kis elkalandozás:
Amikor elkezdtem írni ezt a postot, kíváncsi lettem, hogy is nézhet ki Valtaoja. Ne kérdezzétek, miért :) Már a képtől szimpatikusabb lett amúgy, ráadásul így találtam rá, hogy anno ppayter (alias Pomsár Péter) a könyvbemutató apropóján készített vele egy interjút. Egyrészt jókat kuncogtam, ráadásul most még jobban csípem, szívesen olvasnék még tőle, remélem kapunk még belőle magyarul :)
(az interjút itt találjátok: https://www.nyest.hu/hirek/a-mindentudo)








2017. szeptember 26., kedd

Hans Rath: Kell ​egy pszichológus, mondta Isten



Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban. 
Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.


Először a kedvenc könyvtárosomtól hallottam erről a könyvről, mint olyanról, ami hasonlíthat az Ove-ra. Rá is került a váró- és kívánságlistámra, a Jézuska pedig elhozta nekem (mondhatni stílszerűen).

Háát, kezdetnek talán szögezzük le, hogy alapjában és összességében nem hasonlít az Ove-ra, talán csak egy kicsit a témakezelésében és a hozzáállásában. A különbségek egy részét amúgy talán egyszerűen csak az magyarázza, hogy a skandináv könyvek egyszerűen valahogy, nehezen meghatározhatóan, de mások, mint kb. bármely más nemzet írásai.
Meg hát míg az Az ​ember, akit Ovénak hívnak alapvetően az emberről és az öregedésről szól (szerintem), addig Rath könyve inkább az emberről és Istenről, meg Istenről és a hitről.

Dr. Jakob Jakobi pszichológus nem épp élete csúcspontján találkozik egy cirkuszi bohóccal, aki azt állítja ő Isten - aki épp szívbetegre stresszeli magát, szóval szerinte jót tenne neki egy pszichológus. Jobb elfoglaltság híján Jakobi el is vállalja, és közben kissé közelebb is kerülnek egymáshoz, pszichológusunk pedig néha már-már hajlik rá, hogy fontolóra vegye: mi lenne, ha páciense tényleg az, akinek mondja magát.
Tetszik, hogy sokáig nyitott ez a kérdés, és közben nekünk is van időnk gondolkodni: mit szeretnénk mi magunk, hova fusson ki a történet?
Közben lehet gondolkodni a hitről, Isten létéről, a világban elfoglalt helyünkről, és a barátságról.

"Akár hisz az ember a Bibliának, akár nem, egyvalamiben biztosan igaza van: küldj az embereknek egy istent, és találnak rá okot, hogy keresztre feszítsék. "

"(…) a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is, ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel ugyanis még mindig jobb, mint nélküle."

Bár nem teljesen azt kaptam tőle, amit vártam/szerettem volna, igazából jól szórakoztam és jól esett. Ajánlom a stílust kedvelőknek - az mondjuk azért nem árt, ha az embert nem akasztja ki a szabadabb isten-ábrázolás. Engem egyébként inkább megnyugtat egy "tehetetlen, de jóságos" isten képe, de hát én a Biff evangéliumát is szerettem (és az sokkal durvább :) )









2017. szeptember 12., kedd

Andy Weir: A marsi


Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?


Rendben, most már én is értem, mi ez az egész: Andy Weir cool, ahogy Mark Watney is. Meg talpraesett, egész okos, és jepp, (nem)kicsit vagány. 
A könyv meg, azt hiszem, egész ügyes az arányok megtalálásában: viszonylag realisztikus (legalábbis nekem annak tűnt), és nem üti ki a tudományban jártasabbak tűrőképességét sem (a tapasztalatok szerint). Mindezt úgy, hogy nem lesz túl elborult, és nem távolodik annyira messze az ált. sulis-gimis tanórák anyagától, hogy az átlag mezei olvasónak a puszta szövegtől leolvadjon az agya. 

Amiben még határozottan jó, hogy izgalmas is. Ami, legyünk őszinték, tulajdonképpen meglepő. Végül is az egész arról szól, hogy egy embert ott felejtünk a Marson, és tök egyedül bekkel ki hosszú hónapokat, és ennyi. Legyünk őszinték, a legtöbb hagyományos konfliktus-forrást kukáztuk is. És mégis, működik, és bevallom, határozottan kíváncsian olvastam, hogy mit lehet kihozni ebből a helyzetből.

Persze, ahhoz, hogy ez igazán működjön, kellett egy főhős, akit muszáj szeretni, és akiért szívből drukkolunk. Mark Watney nálam elérte mindezt. Egyrészt a józan paraszti eszével, a talpraesettségével és a kitartásával. De főleg a cinizmusba hajló humorával. Ez döntötte el úgy egyértelműen, valahol a századik oldal után, hogy imádom. De most komolyan, a NASA-val folytatott beszélgetésekben az a "cicik", na az haláli. Ahogy a Vasember-utalás is.

És még azok a részek is élvezetesek, mikor a NASA oldalán járunk, bár ezektől először féltem kicsit, hogy már végképp unalmasak lesznek. De igazából szerettem őket, és végig izgultam velük is.
Érdekes amúgy, hogy a végét, és ezt az egész segíteni-akarós dolgot sokan túlzásnak vagy érzelgősnek gondolják. 
("… minden emberben ott lapul egy alapvető ösztön, hogy segítsen a másikon. Lehet, hogy néha nem így tűnik, de attól még igaz. 
Ha egy hegymászó eltűnik, az emberek keresést szerveznek. Ha egy vonat kisiklik, az emberek sorban állnak, hogy vért adjanak. Ha egy földrengés romba dönt egy várost, az emberek a világ minden részéről vészhelyzeti ellátmányt küldenek. Ez annyira alapvetően emberi, hogy kivétel nélkül megtalálható minden kultúrában. Persze vannak seggfejek, akikben nincs törődés, de sokkal-sokkal magasabb azok száma, akikben van." )
Számomra azért is érdekes ez a kérdés, mert foglalkoztatja ám a tudomány embereit is. Ha jól emlékszem, Desmond Morris írja egy könyvében, hogy végeztek kísérletet ezzel kapcsolatban: egy rakás emberrel nézettek agresszív-lövöldözős akciófilmet vagy egy Teréz anya életéről szólót. Akik az utóbbit nézték, azoknak a jó irányba tolódott el a mellékvesekéreg-hormon termelésük, ami jó irányban hat az immunrendszerükre is - ez alapján a természet/evolúció/akármi igenis a segítő viselkedést támogatja. Azt mondjuk tanultuk is, hogy a mellékvese és az immunrendszer között kapcsolat van, és ezen a "rendszeren" keresztül hat a stressz is, szóval akár lehet is reális alapja.  A legérdekesebb amúgy az a megállapítás volt, hogy a Teréz anya jóságáról nézett film azokra is hasonló hatással volt, akik tudatosan úgy gondolták, hogy ez az egész hülyeség. Engem ez egyébként furcsa módon megnyugtat: ha ki is irtjuk magunkat, az nem a "természet rendje" vagy az "evolúció működése" lesz, hanem pont az, hogy szembemegyünk a rendeltetésünkkel. 

Visszatérve a könyvre: ajánlom mindenkinek, aki egy könnyeden tudományos, izgalmas sci-fit szeretne. Vagy csak egy nagyon jót röhögni. 

Viszont valaki elmesélhetné, mi ez az egész affér, visszatérő szerelem a fantasztikus írók és a krumpli között.