Lauren Beukes: Torzók

Detroitban gyilkosságsorozat kezdődik, amelynek brutalitása láttán a rendőrség vonakodik tájékoztatni a sajtót a részletekről. 

Gabriella Versado nyomozó nyolc év alatt megtapasztalta, milyen mértéket ölthet az emberi ostobaság, a korrupció és a színtiszta gonoszság, de ehhez hasonlót még nem látott. Kamaszlánya, Layla eközben veszélyes flörtbe bonyolódik egy internetes ragadozóval. Jonno, a szabadúszó újságíró elkeseredésében bármire képes egy exkluzív sztoriért. A hajléktalan TK pedig mindent megtesz, hogy elkapja a szörnyeteget, akit megszállt a valóság erőszakos átformálásának álma.

Lauren Beukes, a Tündöklő lányok szerzője legújabb thrillerében egy különösen sötét történetet mesél egy városról, amely lakóival együtt napról napra jobban széthullik.

Előrebocsátom, ha Beukes-ról van szó, nem tudok objektív lenni. Amióta az első könyvet, a Zoo City-t olvastam, odavagyok érte, így lehet, hogy bármit is írna, én úgyis rajonganék.

Azért kicsit elbátortalanított, hogy mennyi rossz véleményt olvastam róla: hogy mennyire kusza, értelmetlen, és hogy túl sok szálon fut a cselekmény, amit nem lehet követni.

Nos, az első kritikát talán még meg is értem valahol, a sztori kissé talán tényleg kaotikus néhol, a misztikus szál is zavaros talán olykor. 

Azt viszont, hogy túl sok szálon futna, és ne lehetne követni? Ne már... összesen 5 nézőpont karakterünk van, ez talán több a szokványosnál, de azért követhetetlennek nem nevezném. Mondjuk tény, a szerelmi háromszögnél pont kettővel több, szóval... tudom, gonosz vagyok, de na, 5 nézőpont azért ne süsse már ki az agyunk :)

És hogy miről szól? Az én számomra igen sok mindenről, de ez talán annak is köszönhető, hogy a Tündöklő lányok után olvasgattam Beukes-ról, és a személyes élményeiről az erőszakkal kapcsolatban. Hogy már azt is részben az erőszak elleni kiáltásnak szánta.

Persze olvasható a Torzók egy szimpla misztikus krimiként is, ami csak annyiból különleges, hogy az elejétől ismerjük a gyilkost is, a gondolataival.

De ez a könyv ugyanannyira Detroit regénye is, és minden hasonló városé. Az egyszer nagy, virágzó város után annak csak torzója marad, a kivillanó bordákkal és a bomlás szagával együtt. És a város hatással lehet a lakóira is.

De szól rólunk, emberekről is.

Hogy sokszor a tömegben is milyen egyedül vagyunk. Hogy mennyire nem ismerjük néha azokat sem, akiket szeretünk. És hogy mennyire nem tudunk beszélni egymással, pedig szeretnénk. Hogy mennyire szüksége van mindenkinek barátokra és társakra. Hogy milyen nehéz néha kiállni magunkért vagy másokért, és milyen rossz lehet a vége. Arról, hogy nincs mindig igazság.

Az erőszakról, a véres és értelmetlen fajtáról. A gonoszságról, ami mögötte van, ami néha nem is tudatos gonoszság. És arról, hogy mostanra mennyire immunizálódtunk. Már nem hat meg minket az áldozat, nem látjuk benne az embert. Maximum sajnálkozunk, egy futó fintort vágunk, de már rég nem ráz meg minket velőnkig. Néha egy-egy különös kegyetlenséggel, de az átlagos erőszakra már meg sem rezdülünk.

Arról nem is beszélve, hogy a "kisebb" bűnökre aztán már végképp csak a vállunkat vonjuk... nem folyt vér? akkor miről beszéltek?

Pedig az internet, facebook és úgy a 21. század az erőszak és bűnök egy részét csak közelebb hozza... internetes zaklatás, videók megosztása... és nem leszünk tudatosabbak...

Szerintem ez kiáltás: Ébresztő, emberek, míg nem késő! Mentsük meg egymást, magunkat, a városokat, az emberiséget míg lehet. A földet legalább nem kell félteni.

Megjegyzés: szerintem az angol és a magyar cím is nagyon jó lett, és egy-két borító is igen jól sikerült, többek között a magyar kiadáshoz átvett is. Megéri kicsit végigböngészni...

(néhány link, amit esetleg érdemes olvasgatni, ha érdekel, Beukes esetleg az ő személyes sztorija:

http://laurenbeukes.bookslive.co.za/blog/2010/05/17/trying-to-let-go/

http://gabosff.blog.hu/2014/10/20/a_csinos_kis_hullak_lauren_beukes_a_tundoklo_lanyokban_talalhato_eroszakrol

Gail Carriger: Szívtelen

A ​lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

Így a negyedik résznél talán bevallhatom, hogy nagyon szeretem ezt a sorozatot, mondhatni szívcsücsköm.

Ami ahhoz képest, hogy mennyire tartottam tőle, egész nagy szó.

Már úgy értem, nagyon romantikusnak tűnt, és olyan újfajta pöttyös volt (ami a Twilight után nem egyértelműen pozitív, ahogy a vérfarkas és vámpír szereplők sem), ráadásul a borító rózsaszín. (Annak idején az Anyák maffiáját is majdnem kihagytam a gusztustalan borító miatt, hogy én ilyenhez hozzá nem nyúlok, pedig az is jó élmény volt.)

Aztán olvastam figyeltjeim értékelését, és úgy döntöttem, adok egy esélyt, hátha legalább az állítólagos humora kárpótol.

És milyen jól tettem, mert ez egy jó kis sorozat, és messze van attól, hogy romantikus legyen.

Egyébként is a legtöbb félelmem nem bizonyult igaznak. A vámpírok nem csillognak a napon, a vérkasok állatok, az egész pedig jól összeolvad a steampunk háttérrel. A lélektelenség pedig ad egy határozottan egyedi ízt az egésznek, ami ráadásul az egyik vezérlő motívuma lesz a cselekménynek.

Szerintem az egyik legfontosabb pedig az, hogy ez nem egy romantikus sztori. Legalábbis a legtöbb romantikus sorozat, amit eddig olvastam, arról szólt, hogy az x részes sorozat x részében a férfi és a nő kerülgeti egymást, és tenger nyál és idióta félreértés után végre egymás karjába omlanak, minden rózsaszín és szólnak az esküvői harangok... az már csak ráadás, hogy a női főszereplő sokszor bugyuta, esetlen, és minden középpontjában csak a férfi áll. (Kicsit sarkítva, de tudjátok, mire gondolok.)

Na itt ilyesmiről szó sincs.

Egyrészt Alexia egy határozott, talpraesett és vagány nő, akinek semmi szüksége a teljességhez egy férfira, az max a ráadás lehet. (akit ugyebár csak nehezen kaphat meg, mert hát kinek kéne egy ilyen karakán fura nő, aki már amúgy is kezd túlkoros lenni... talán egy természetfelettinek...)

És mint említettem, itt aztán nem azzal szórakozunk végig a sorozaton, hogy Alexia megtalálja a párját végül is spoiler már az első kötet végére eljutunk a házasságig. spoiler vége

Ez, hogy a történet előrehaladtával a szerelmi szál is halad előre, nekem nagyon bejött.

Alexiát is nagyon csípem, a lélektelenségével, a napernyőjével és a csípős humorával együtt.

A humor és a karakterek amúgy is a kötet erősségei szerintem. Legyen szó Lord Macconról, a piperkőc Lord Akeldamáról, a hebrencs Ivy-ről vagy épp a másik kedvenc karakteremről, Madame Lefoux-ról, a feltalálónőről. Szinte minden szereplőt a szívembe zártam.

Ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki szereti a kicsit őrült, felszabadult stempunk-os urban fantasy-ket, és senkit nem tartsanak vissza holmi pöttyök, vagy rózsaszín borító :)

Általában nem szoktam a szerzőkkel foglalkozni, legalábbis nem a "fizikai valójukban" - nem igazán vagyok az a fajta, akit érdekelne, hogy néznek ki, rákeresne képekre, ilyesmi. Gail Carriger-ről viszont szembejött kép, még mielőtt olvastam volna a könyvét, és kifejezetten furcsának-bolondosnak tűnt, emellett némileg szimpatikusnak is. Mióta olvasom a könyveit, kifejezetten szimpinek tűnik, és határozottan díjazom, hogy annyira olyan, mint a könyvei :)

És akkor az aktuális részről is, kissé spoileresen (de elvileg semmi esszenciális):

Hát ezt is megértük, Alexia nemhogy terhes, de igen terhes, persze most sem szűnik meg önmaga lenni. Lehet, hogy mozgásában korlátozott, de ez nem tartja vissza attól, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és mindent maga akarjon megoldani, környezete nagy bosszúságára.

A közelgő áldás számos kérdést is felvet ráadásul, tekintettel arra, hogy az érkező várhatóan bőrlopó lesz. Ennek folyományaként a Maccon háztartás mindenestől Londonba hurcolkodik, Lord Akeldama szomszédságába, ami ugye önmagában számos érdekes kérdést vet fel :)

Közben egy szellem halálosan fenyeget, méghozzá a királynőt. Ehhez Alexiának is lenne egy-két szava, ámde talán a teher tehet róla, valahogy nehezen talál nyomra. (vagy ki tudja, ez most nekem se esett le, pedig hááát...)

A vége kifejezetten érdekesre sikerült, már alig várom a következő részt ^^

Éééés végre megtudtuk, hogy miért is Napernyő protektorátus, hát ideje volt :)

Robert Jackson Bennett: Lépcsők ​városa

„Óriási ​történet, szenzációs világépítés, és te jó isten, Sigrud karaktere. Imádni fogjátok Sigrudot.” 

Brent Weeks

Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek. 

Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.

„Egy minden részében eredeti, szürreális város… a valóban újszerű fantasyk kedvelőinek most Bulikovban van a helyük.” 

New York Times Book Review

Nehéz erről a könyvről írnom. Szerettem, magával ragadott, egész egyedi volt, és jók a karakterei, csak valahogy nem jönnek a szavak, hiába szerettem a könyvet.

Kicsit nehezen indult pedig, beletelt jó pár oldalba, mire rá tudtam hangolódni a világára és összeraktam a szereplőket. A szöveg amúgy is döcögős helyenként, bár ez lehet a fordítás hibája is. Ahogy az elrontott szexjelenet is. 

A világ volt az, ami elsősorban magával ragadott. A Kontinens, ami annyira az Istenei-re támaszkodott, aztán elvesztette őket, és vele magát is.

Szajpúr, aki kvázi rabszolgából úr lett, és soha nem voltak istenei, csak legyőzték őket.

Maguk az Istenek, akik legalább annyira függtek az alattvalóiktól, mint azok tőlük.

Bulikov, a közös város, amit annyira áthatottak az istenek, és leginkább megváltozott és összeroppant, mikor eltűntek.

És az emberek. És ahogy mindenkiben nagy változások mentek végbe, ahogy az istenek eltűntek. A szajpúriaknak sem mindig könnyű alkalmazkodni a változásokhoz, ahogy a másik oldalon találják magukat. 

Az új világban tilos az istenekről még beszélni is, a régi hagyományokat erőszakkal elnyomnák. Ebben a környezetben Bulikov lakóinak külön fájó pont, ha egy idegen professzor viszont szabadon turkálhat a vallások történetében. És itt kapcsolódunk be a történetbe: a professzort megölik, és egy szajpúri kém, Shara érkezik a nyomozás miatt. Ami amúgy max. közepesen érdekes, viszont amit közben megtudunk, az annál inkább.

Shara érdekes személyiség, az elején nem tudtam vele mit kezdeni, de a végére egészen megkedveltem. Sigrudot az első pillanattól csíptem, és várom, hogy minél többet megtudjak róla. Az egyik legjobb karakter viszont szerintem egy kvázi mellékszereplő, Mulaghesh, a katonai múltjával és a pihenni vágyásával - örülök, hogy úgy tűnik, szerepe lesz majd később is....

Szóval szerintem minden hibájával együtt ez egy jó könyv, és ajánlom mindenkinek, akinél egy érdekes isten-elképzelés és egy jól felépített, érdekes világ elég ahhoz, hogy a történet döccenőit elsimítsa.