Lily Brooks-Dalton Az ​éjféli égbolt

 

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

Az Agave-könyvekre mindig könnyen rákattanok, és ez is egész ígéretesnek tűnt... bár kissé tartottam tőle, hogy kevésbé lesz sci-, ellenben drámai és lassú (esetleg unalmas?) annál inkább.

A félelmeim részben beigazolódtak: nem nagyon nevezném sci-finek, inkább csak díszlet, amit ráadásul elég nagyvonalúan is kezel. És igen, talán inkább dráma, és helyenként, ha unalmasnak nem is nevezném, de rettentő lassúnak igen...

Az ilyen történeteket az tudja elvinni a hátán, ha a főszereplők nagyon meg tudnak érinteni - és itt ez sem jött össze. Sully inkább csak távoli maradt, de Augustine helyenként kifejezetten idegesített - a múltbéli és a jelenlegi énje egyaránt. 

Nagyjából bármelyik szereplő jobban érdekelt náluk, legyen szó Irisről vagy az űrhajó legénységéről, mondjuk Harper, Ivanov vagy Thebes is izgalmasabb karaktereknek tűntek nekem.

Ráadásul (ahogy azért lehetett ejteni valami hasonlót) számomra olyan semmilyen lett a vége - nem mintha olyan biztosan tudnám, hogy lehet egy ilyen történetet jól befejezni. De úgy érzem, mintha kb. egy mondat közepén hagytak volna ott. És semmi katarzis. I need clousure, sorry.

Azért persze voltak jó pontjai is, mielőtt úgy tűnne, hogy csak panaszkodni tudok. (Például egynek a belső borító ^^) Az alapötletet továbbra is tetszetősnek tartom, és ez egy darabig el is viszi a történetet a hátán.

A szöveg pedig szép és gördülékeny, helyenként a leírások tényleg magával ragadóak.

Viszont inkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lelkizést és a szép szöveget, és nem bánják, ha az a sci-fi rész csak elnagyolt díszlet.

Ui: (Spolires vekengés a könyv és a film kapcsán)

Nagyjából míg én a könyvet olvastam, munkatársam meg a filmet nézte meg. Ha már így alakult, eszmét cseréltünk a különbségekről. Egyelőre nem győzött meg a film, hogy mindenképp meg akarjam nézni, ha mégis tuti érdemes vele várnom egy keveset... vagy sokat... SPOILER eleve egy csomót turbóztak rajta tök feleslegesen, és azt sem értem, miért kellett pl. a hajót annyira másképp megjeleníteni. De ami végképp kicsapta nálam a biztosítékot, az Sully terhessége... Most komolyan ezek összejöttek a hajón és csináltak egy gyereket? :O mert tényleg, az biztos tuti lesz űrutazás közben, nem lesz semmi probléma stb... miközben nem tudod mi van otthon.... Ez csak szerintem nonszensz? Vajon mi lehetett a gondolat emögött? Na, nagyjából itt ábrándultam ki végképp abból, hogy a közeljövőben megnézzem a filmet. Vagy valaha is.

Hiro Arikawa: Az ​utazó macska krónikája

Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted
Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.
A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.
Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.
Több mint egymillió olvasót indított már meg világszerte a kedvesség és igazság üzenete.
Egy csodálatos történet hűségről és barátságról.

És megint egy olyan könyv, amit a Mini Könyvklub nélkül talán sosem olvasok el. (De azt most jobban bánnám, mint az előző havi könyvet.)

Korábban nem is nagyon találkoztam vele, nem is vártam semmit - talán így is volt ez jól.

Bár a fülszövegből (meg egyébként is) néhány dologra lehet számítani, de ez itt kevésbé zavart, ez nem az a fajta történet, ahol csattanó lenne a lényeg.

Előbb megismerkedünk Naná-val és Szatoru-val, majd elindulunk velük egy hosszú útra, amiben Szatoru új gazdát keresne kedvencének (már itt kilóg a lóláb szerintem) és közben megismerkedünk a régi barátaival és a gyerekkorával.

Igazából ezzel a résszel sem volt bajom, kíváncsi voltam az állomásokra, de igazából a vége, a negyedik résztől kezdődően volt az a része a könyvnek, ami jobban megfogott. 

Az, ahogy ők találkoznak, próbálnak reagálni egymásra, és kicsit újraértelmeznek olyan dolgokat, amiket már régen kellett volna, de csak most sikerül... de talán sosem késő...

Nem mondanám szívfacsaró történetnek, leginkább csak egy történet, ami sokaké lehetne. Kedves vagy megható talán...

Talán kissé elgondolkodtató néha.

Összességében inkább jó élmény volt, nem bánom, hogy ebben a hónapban is itt voltam :)

Bakti Viktor: Integrálva

Lépj ​a jövő útjára!
2066 – Philadelphia.
Themisz, a titokzatos szuperszámítógép mindent lát, még a jövőt is. Kiszámítja, hogyan boldogulhat legjobban az emberiség.
Digitális jósok súgják meg a jövőt, ám az egyikük meghal, miközben Jarrednek, a zsoldosnak egy döbbenetes üzenetet mutat.
Vajon rendszerhiba vagy valóban a jövőt fedi fel?
Az események láncreakcióként követik egymást.
Rejtélyes szervezet lendül mozgásba, hogy a virtuális térbe börtönözött, testetlen hacker segítségével megfejtse a Themisz titkait. A meghasonlott zsoldos döntésre kényszerül véres állandóság és küzdelmes változás között. Yolanda, a reflektorokhoz szokott riporternő szembesül a kíméletlen valósággal. Vajon él a csábító ajánlattal? Engedi, hogy maga a jövő költözzön be saját húsába és csontjába? Victor, a cég vezérigazgatója is nyomozásba kezd, hogy olyan sötét titkot fedjen fel, amitől még őt is óvják.
Mi valójában a rejtélyes Themisz?
Harc kezdődik a valóságban és a kibertérben egyaránt.
Már nem csak Themisz a tét, hanem a szabadság.
Vajon a test vagy az elme szabadsága fontosabb?

Ez is egy olyan könyv, amit a Mini Könyvklub nélkül valószínűleg sosem olvasok el, mert mindig lett volna olyan könyv, ami betolakodik elé - az SFF listákon is bőven van olyan mű, amiről a figyeltjeim jobbakat írtak. 

Amúgy nem is volt rossz, bár a kedvencem nem lesz.
Ami így utólag a legjobban zavar benne, az a borítón szereplő Borzongatóan eredeti felirat, meg hogy az értékelésekben is feljön ez az aspektus.
Hát, már az MI-k, a jövő meghatározása és ennek problémái, vagy az állandó megfigyelés kérdése sem új felvetés. A másik fő vonal, a cégek és beültetések (úgy is mint cyberpunk), meg olyan szinten lerágott csont, hogy szavakat sem találok rá (a Neurománc ugye velem egyidős...), az eredeti meg mehhh...

A másik nagy problémám a szereplők voltak. Annyira nem éreztem, hogy élnének, mintha csak papírmasé figurák meneteltek volna a lapokon. A legjobban még Delphoi-val rezonáltam az elején, de utána őt is erős túlzásnak éreztem. Plusz valószínűleg az is sokat levont nálam az élvezhetőségi faktorból, hogy nagyon hamar leesett, hova is fog az ő szála kifutni... gondolom, ennek valami katartikus meglepetésnek kellett volna lennie (?)

Mindennek ellenére alapvetően azért jól elvoltam vele. A karakterek, ha kissé laposak is, de elmozgatják a történetet. A témák ugyan közel se újszerűek, de aktuálisak, és egész korrekten össze lettek pakolva. A szöveg jól olvasható, gördülékeny, de nem ék egyszerű, és viszonylag kevés hibát szúrtam ki.

Plusz, ha ettől esetleg jó néhány, más területek felől érkező olvasó rá tud döbbenni, hogy ezek SF-es/ cyberpunk-os témák érdekesek és aktuálisak tudnak lenni, akkor simán jöhetnek ilyen könyvek. A szerzőben pedig (nem egyedül) látok potenciált, szóval ha lesz még könyve, valószínűleg kap még esélyt, kíváncsi lennék, hova fejlődik majd.

Blake Crouch: Sötét ​anyag

Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

A Hamis emlékeket nemrég olvastam, és egész jól elvoltam vele, szóval úgy gondoltam, miért is ne adnék neki egy esélyt, ha már a Mini Könyvklubban kiválasztott lett.
Na igen, már elfelejtettem, milyen volt a Wayward Pines.
És amúgy sem gondoltam volna végig, mit jelenthet egy régebbi könyvét olvasni, attól tartok...
De óóó azok a tőmondatok, omg. 
És persze mind új bekezdés. Hát, ez megint jól eltolta az olvasmányélményemet, mehh.

Szóval igen, kezdetnek nehezen bírtam ezt a tőmondatos stílust.
És hát bőven vannak benne hibák, tiszta szerencse, hogy lusta voltam jegyzetelni, így csak pár maradt meg.
Jó, azon lehet még vitatkozni, hogy a motort kikapcsolom vagy leállítom, de az tuti, hogy az autóban nem szék van, hanem ülés. Jó, ez persze a fordító sara jó eséllyel.
De amikor például felfelé indulnak a lépcsőn, és két szinttel lejjebb kötnek ki (vagy fordítva, nézzétek el nekem, hogy nincs már erőm megkeresni), az azért már jó eséllyel az író sara is. 
És jó részét még törölte is az agyam...

Mivel nem az első könyvem tőle, így hard sf-et nem is vártam, logikai bakikat meg nem is akartam keresni... 
A főhősünk néhol kissé kezdett idegesítő is lenni, de a véletlen szerencse mellette volt - még nem volt elég régen a Felbolydult napjaink, na Tom mellett még annyira a rinyálása sem elviselhetetlen.

Mielőtt teljesen lealáznám, azért leszögezném, annyira azért nem volt rossz :D 
Már kezdek rájönni, hogy Crouch miben erős: az ötletekben. Azzal itt sem volt probléma, a párhuzamos világok, a döntések és elágazások sora le tudott kötni... Ha valakit felcsigáz ez a téma, azért egy olvasást simán megér. 
De a jövőben igyekszem inkább az új könyveivel szemezni, hátha még tovább is fejlődik :)

(Utána meg esetleg olvassátok el Chiang-tól A szorongás a szabadság szédülete c. novellát is, az még rövidebb is :) )

Daniel Keyes: Virágot ​Algernonnak

Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát.

Érdekes dolog ez, így utólag sem tudom megmondani, olvastam-e már sok-sok évvel ezelőtt a könyvet, vagy csak a filmet láttam...
(Az emlék, hogy a filmet gyerekkoromban láttam, és imádtam, az belém ivódott... és azt is tudom, hogy szerettem volna elolvasni a könyvet, de hogy eljutottam-e odáig... Olvasás közben nem mindenre emlékeztem, de hát itt is kérdés, hogy csak a halványuló emlékekről van szó, vagy ezek a különbségek esetleg a film és a könyv között - főleg, hogy ezek a kevésbé tetsző részek voltak, pl. a "szomszéd lány". Az is érdekes, hogy nekem ez gyerekkori emlékként maradt meg, pedig mint kiderült a film 2000-es, és ki tudja, mikor jutott odáig, hogy tv-ben láthassam - talán már nagykorú is voltam. Ha újra megnézném, az talán segítene, de most még nem akarom lerombolni az emlékek szépségét, félvén hogy ennyi év és most már a könyv után talán nem is tetszene annyira.)

Szóval a könyv. Mint látszik, régóta terveztem olvasni, és kifejezetten örültem neki, hogy a Mini Könyvklub miatt végre sorra is fog kerülni. Nagyon kíváncsi voltam rá, és sokat is vártam tőle. 
És alapvetően tetszett is, az ötletet még mindig érdekesnek tartom, és így írásban is jól átjött, hogy Charlie épp hol tart a fejlődésben. Az idő nagy részében amúgy leginkább sajnáltam, az elején amiatt, hogy visszaéltek a helyzetével, később amiatt, hogy kevésbé találta a helyét a világban, a végén pedig a leépüléséért. Így hogy tudta, hogy mi vár rá, és megélt előtte dolgokat, talán rosszabb, mint a kiindulási állapot.

Sajnos én nem szeretem úgy az embereket, mint a kezdeti Charlie, és hát a könyv sem segített rajta. Gonoszok vagyunk, önzőek, kigúnyoljuk a gyengébbeket, mehh. Gyakorlatilag minden szinten kijutott neki az emberek kevésbé jó oldalából... néha már olyan érzésem volt, hogy addig volt jó neki, míg nem értette őket, és nem emlékezett. A családjától sem buzgott fel bennem a szeretet....

És bár mint fentebb látható, váltott ki belőlem érzelmeket a könyv, de mégis... a legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam olyan közel érezni magamhoz, mint ahogy a (nyilván nem feltétlen pontos) emlékeimben a film megmaradt. A nosztalgia faktor nyilvánvalóan legyőzhetetlen ^^ (Viszont végre tudni fogom, hogy már olvastam is.

"U.i. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba."

Kép a 2000es filmből (port.hu)

John Boyne: A ​csíkos pizsamás fiú

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…









Annak idején szemeztem már a könyvvel, mikor az ifjúsági könyvek között nézelődtem, de eddig valahogy mindig elkerültük egymást. Most a Mini Könyvklub miatt tettem vele egy próbát.
Hát, nehezen tudok zöld ágra vergődni vele.

Az ötletet még mindig érdekesnek tartom: egy német tiszt kisfiának szemszögéből a háború, és a haláltáborok... Lenne benne potenciál.
Mégis, valahogy nem ütött igazán nagyot. Bruno kicsit túl egyszerű szerintem kilencévesnek. Azt még el tudom képzelni, hogy ne sokat tudjanak az akkori gyerekek az egészről - befolyásos családnak tűntek, valószínűleg feccöltek energiát abba, hogy a gyerekeket megóvják, kvázi burokban tartsák. De a mindennapi életben is sokkal kisebbnek és sutábbnak tűnik...
És annyi minden csak utalás szintjén jelenik meg, hogy néha én is csak gondolkodok, mi lehet mögötte, vajon mennyi jön le egy gyereknek, aki elméletileg a célcsoport? Például szerintetek akkor most az anyuka félrelépett az idegesítő kis tiszttel?
Talán ezek miatt nem nagyon tudtam bevonódni sem a történetbe... És hiába akart drámát meg ütős véget, és hiába nem számítottam rá, nem volt akkora dobás...

Összességében nem olyan rossz könyv, de közel sem ad annyit, mint amennyit ígér. Én is csak arra tudok gondolni, hogy ha már ez a téma, és ifjúsági irodalom, hát a Számláld meg a csillagokat szerintem sokkal jobb volt...

Moskát Anita: Bábel ​fiai

Folyik a munka Bábelben, mert mindenki tudja: aki felhúzza a tornyot, azé a hatalom. Az építkezésnél használt ereklyék, amelyek egy másik világból származnak, kezdik felmondani a szolgálatot, a papság soraiban intrika üti fel a fejét és lázadással fenyeget. A próféta, aki a bábeli egyházat alapította, halott, a torony pedig a mi világunkból szólít magának új látnokot. 
Dávid, a korábban festőként dolgozó fiatalember egy ideje látása fokozatos elvesztésével küzd. Zavaros vízióiból megtudja, hogy a torony vette el szeme világát, ezért Bábelbe utazik, de hamarosan belekeveredik az egyházon belüli hatalmi játszmákba. Arzén, a város új főpapja, próbál kitörni édesapja árnyékából, a reformoknak azonban nincs helye ott, ahol vérrel és testrészekkel áldoznak Bábelnek. 
A bibliai Bábel történetére alapozott modern és kegyetlen regényben vallás és babona csap össze a racionalitással. Moskát Anita novellái után az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb magyar fantasztikus könyvével jelentkezik.

Annak idején a Horgonyhely szerelem volt első látásra, már a borító és a fülszöveg is. És végül nem pont azt kaptam, amit ígértek, vagy amire számítottam, de nagyon betalált, és kifejezetten jó regénynek tartom. Eredetileg az új regénnyel szemeztem, most a Mini Könyvklub miatt mégis az első regényt vettem elő.

Elöljáróban: kevésbé tetszett. (Azért persze még mindig nem rossz, csak...)  És tudom, hogy nem fair másik könyvhöz hasonlítani, de egyszerűen nem tudom nem látni mellé a Horgonyhelyet is.

Az elején kifejezetten nehézkesen indult a kapcsolatunk, elég sokáig tartott, míg rá tudtam hangolódni a szövegre. 

Az első problémám talán rögtön a fő motívum volt: Bábel tornya. Hogy ez engem mennyire nem hat meg, omg... A hiba amúgy biztos az én rendszeremben van, tekintettel arra, hogy mennyien lelkesednek érte az olvasóktól kezdve Ted Chiang-ig... de bennem nem mozdít meg semmit.

A másik: a szereplők. Egyszerűen egyiket sem bírtam, és nem is nagyon érdekeltek. Még Lívi volt talán, akivel a legjobban rezonáltam, de ő is kevés volt (spoiler!!! bakker még az sem hatott meg igazán, mikor meghalt)...A pasik meg ehhh... rendszeresen szerettem volna kirázni belőlük a lelket...

Hogy akkor mi maradt nekem? :) Egyrészt mindennek ellenére a történet csak bevont egy idő után, és elérte, hogy kíváncsi legyek a végére. 

Plusz a szöveg gyönyörű, élvezet olvasni, és hibára sem nagyon emlékszem a szövegben, ami külön öröm (éljenek az effektív korrektorok).

Ja, és maradt még nekem a várakozás. Mert nem tudok nem arra gondolni, hogy ha ez után a Horgonyhely következett, ami annyira lenyűgöző volt, akkor hova fejlődhet a dolog a harmadik könyvre? :O (Azért persze igyekszem nem teljesíthetetlen elvárásokig hergelni magam, de egyre kíváncsibb vagyok, na :) )