Daniel Keyes: Virágot ​Algernonnak

Ennek a regénynek rendhagyó a története: először novella volt, szépirodalmi és tudományos-fantasztikus antológiáknak egyaránt kedvelt darabja, utána televízió-dráma lett belőle, s csak azután teljes jogú és méretű regény. Nem véletlen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom is magának követeli Keyes művét: a gyengeelméjű Charlie Gordon zsenivé operálása, majd eredeti állapotába való rohamos visszahanyatlása valóban hálás témája lehet a science fiction népszerű műfajának. De ez a regény több merőben fantasztikus témánál: mélységesen hiteles lélektani rajza egy rokonszenves személyiség fejlődésének, s a tragédiába torkolló befejezés mégsem elkeserítő, hanem felemelő: Charlie Gordon a mesébe illő pálya befutása és a végső zuhanás után is megőrzi emberi tartását, élni akarását, optimizmusát.

Érdekes dolog ez, így utólag sem tudom megmondani, olvastam-e már sok-sok évvel ezelőtt a könyvet, vagy csak a filmet láttam...
(Az emlék, hogy a filmet gyerekkoromban láttam, és imádtam, az belém ivódott... és azt is tudom, hogy szerettem volna elolvasni a könyvet, de hogy eljutottam-e odáig... Olvasás közben nem mindenre emlékeztem, de hát itt is kérdés, hogy csak a halványuló emlékekről van szó, vagy ezek a különbségek esetleg a film és a könyv között - főleg, hogy ezek a kevésbé tetsző részek voltak, pl. a "szomszéd lány". Az is érdekes, hogy nekem ez gyerekkori emlékként maradt meg, pedig mint kiderült a film 2000-es, és ki tudja, mikor jutott odáig, hogy tv-ben láthassam - talán már nagykorú is voltam. Ha újra megnézném, az talán segítene, de most még nem akarom lerombolni az emlékek szépségét, félvén hogy ennyi év és most már a könyv után talán nem is tetszene annyira.)

Szóval a könyv. Mint látszik, régóta terveztem olvasni, és kifejezetten örültem neki, hogy a Mini Könyvklub miatt végre sorra is fog kerülni. Nagyon kíváncsi voltam rá, és sokat is vártam tőle. 
És alapvetően tetszett is, az ötletet még mindig érdekesnek tartom, és így írásban is jól átjött, hogy Charlie épp hol tart a fejlődésben. Az idő nagy részében amúgy leginkább sajnáltam, az elején amiatt, hogy visszaéltek a helyzetével, később amiatt, hogy kevésbé találta a helyét a világban, a végén pedig a leépüléséért. Így hogy tudta, hogy mi vár rá, és megélt előtte dolgokat, talán rosszabb, mint a kiindulási állapot.

Sajnos én nem szeretem úgy az embereket, mint a kezdeti Charlie, és hát a könyv sem segített rajta. Gonoszok vagyunk, önzőek, kigúnyoljuk a gyengébbeket, mehh. Gyakorlatilag minden szinten kijutott neki az emberek kevésbé jó oldalából... néha már olyan érzésem volt, hogy addig volt jó neki, míg nem értette őket, és nem emlékezett. A családjától sem buzgott fel bennem a szeretet....

És bár mint fentebb látható, váltott ki belőlem érzelmeket a könyv, de mégis... a legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam olyan közel érezni magamhoz, mint ahogy a (nyilván nem feltétlen pontos) emlékeimben a film megmaradt. A nosztalgia faktor nyilvánvalóan legyőzhetetlen ^^ (Viszont végre tudni fogom, hogy már olvastam is.

"U.i. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba."

Kép a 2000es filmből (port.hu)

John Boyne: A ​csíkos pizsamás fiú

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…









Annak idején szemeztem már a könyvvel, mikor az ifjúsági könyvek között nézelődtem, de eddig valahogy mindig elkerültük egymást. Most a Mini Könyvklub miatt tettem vele egy próbát.
Hát, nehezen tudok zöld ágra vergődni vele.

Az ötletet még mindig érdekesnek tartom: egy német tiszt kisfiának szemszögéből a háború, és a haláltáborok... Lenne benne potenciál.
Mégis, valahogy nem ütött igazán nagyot. Bruno kicsit túl egyszerű szerintem kilencévesnek. Azt még el tudom képzelni, hogy ne sokat tudjanak az akkori gyerekek az egészről - befolyásos családnak tűntek, valószínűleg feccöltek energiát abba, hogy a gyerekeket megóvják, kvázi burokban tartsák. De a mindennapi életben is sokkal kisebbnek és sutábbnak tűnik...
És annyi minden csak utalás szintjén jelenik meg, hogy néha én is csak gondolkodok, mi lehet mögötte, vajon mennyi jön le egy gyereknek, aki elméletileg a célcsoport? Például szerintetek akkor most az anyuka félrelépett az idegesítő kis tiszttel?
Talán ezek miatt nem nagyon tudtam bevonódni sem a történetbe... És hiába akart drámát meg ütős véget, és hiába nem számítottam rá, nem volt akkora dobás...

Összességében nem olyan rossz könyv, de közel sem ad annyit, mint amennyit ígér. Én is csak arra tudok gondolni, hogy ha már ez a téma, és ifjúsági irodalom, hát a Számláld meg a csillagokat szerintem sokkal jobb volt...

Moskát Anita: Bábel ​fiai

Folyik a munka Bábelben, mert mindenki tudja: aki felhúzza a tornyot, azé a hatalom. Az építkezésnél használt ereklyék, amelyek egy másik világból származnak, kezdik felmondani a szolgálatot, a papság soraiban intrika üti fel a fejét és lázadással fenyeget. A próféta, aki a bábeli egyházat alapította, halott, a torony pedig a mi világunkból szólít magának új látnokot. 
Dávid, a korábban festőként dolgozó fiatalember egy ideje látása fokozatos elvesztésével küzd. Zavaros vízióiból megtudja, hogy a torony vette el szeme világát, ezért Bábelbe utazik, de hamarosan belekeveredik az egyházon belüli hatalmi játszmákba. Arzén, a város új főpapja, próbál kitörni édesapja árnyékából, a reformoknak azonban nincs helye ott, ahol vérrel és testrészekkel áldoznak Bábelnek. 
A bibliai Bábel történetére alapozott modern és kegyetlen regényben vallás és babona csap össze a racionalitással. Moskát Anita novellái után az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb magyar fantasztikus könyvével jelentkezik.

Annak idején a Horgonyhely szerelem volt első látásra, már a borító és a fülszöveg is. És végül nem pont azt kaptam, amit ígértek, vagy amire számítottam, de nagyon betalált, és kifejezetten jó regénynek tartom. Eredetileg az új regénnyel szemeztem, most a Mini Könyvklub miatt mégis az első regényt vettem elő.

Elöljáróban: kevésbé tetszett. (Azért persze még mindig nem rossz, csak...)  És tudom, hogy nem fair másik könyvhöz hasonlítani, de egyszerűen nem tudom nem látni mellé a Horgonyhelyet is.

Az elején kifejezetten nehézkesen indult a kapcsolatunk, elég sokáig tartott, míg rá tudtam hangolódni a szövegre. 

Az első problémám talán rögtön a fő motívum volt: Bábel tornya. Hogy ez engem mennyire nem hat meg, omg... A hiba amúgy biztos az én rendszeremben van, tekintettel arra, hogy mennyien lelkesednek érte az olvasóktól kezdve Ted Chiang-ig... de bennem nem mozdít meg semmit.

A másik: a szereplők. Egyszerűen egyiket sem bírtam, és nem is nagyon érdekeltek. Még Lívi volt talán, akivel a legjobban rezonáltam, de ő is kevés volt (spoiler!!! bakker még az sem hatott meg igazán, mikor meghalt)...A pasik meg ehhh... rendszeresen szerettem volna kirázni belőlük a lelket...

Hogy akkor mi maradt nekem? :) Egyrészt mindennek ellenére a történet csak bevont egy idő után, és elérte, hogy kíváncsi legyek a végére. 

Plusz a szöveg gyönyörű, élvezet olvasni, és hibára sem nagyon emlékszem a szövegben, ami külön öröm (éljenek az effektív korrektorok).

Ja, és maradt még nekem a várakozás. Mert nem tudok nem arra gondolni, hogy ha ez után a Horgonyhely következett, ami annyira lenyűgöző volt, akkor hova fejlődhet a dolog a harmadik könyvre? :O (Azért persze igyekszem nem teljesíthetetlen elvárásokig hergelni magam, de egyre kíváncsibb vagyok, na :) )

Rejtő Jenő (P. Howard): Az elátkozott part

Csülöknek nincs pénze és nincs lakása, éppen ezért barátjával, Tuskó Hopkinsszal felkeresik a Török Szultánt, aki egy uszály fenekén vesztegel; neki nadrágja sincs. Sürgős dolgára hivatkozva kölcsönveszi a vendégként étkező Tuskó Hopkins nadrágját, de a megjelölt időben nem a nadrágot küldi vissza, hanem egy levelet, amely szerint az uszály egyik ládájában hulla van. Most tehát Tuskó Hopkins marad nadrág nélkül, így Csülök megy el segítségül hívni Senki Alfonzot, de mikor visszatér vele az uszályra, ama bizonyos ládában már Tuskó hullája heverész. Mire pedig orvost is sikerül keríteniük – ez a hulla is eltávozik. A sorozatos rejtélyek sem gátolják azonban a három barátot, hogy kezükbe vegyék Laméter hajóskapitány ügyét, aki éppen kiszabott halálbüntetésének végrehajtását várja…


Rejtővel még valamikor gimiben találkoztam először, azt hiszem, kolis társaknak köszönhetően, és alapvetően nagyon bejött a humora. Azóta is vissza-visszatérek hozzá, és nagyrészt hozza azt, amit várok. Ezért is örültem, hogy ez is választható olvasmány a Mini Könyvklubban - végre van extra motivációm olvasni tőle megint valamit...

Ez a könyve egyszerre tipikus rejtői, és kicsit mégis más, ahogy keverednek benne az alap rejtői felállások...
A főbb szereplőink tipikus karakterek, életrevalóak, bátrak, és persze meggondolatlanok, egyedi erkölcsi kódexszel.
Van persze szép nő is a láthatáron, több is - van megmentendő, és van gonosz manipulátor - de itt inkább csak asszisztálnak; na jó, főleg az első, de hát van olyan is, hogy ő a motor. Itt a fő bajbajutott is férfi, de ugyanúgy beindítja a gépezetet, mint a csinos, esetlegesen idegen nő :)
És van persze légió is, de inkább csak olyan mellékesen, a szereplők által díszletnek per menekülési tervnek használva, már amikor jól jön... így viszont a légió, a sivatag, miegymás hangulata kicsit kevésbé átütő, mint a klasszik légiós könyveiben.

Van amúgy természetesen még gyémánt is a képben, meg némi nyomozás, a szokott rendes keveredés, egy adag káosz, és persze a humor. Jól esett, bár valószínűleg a top3-ba nálam nem kerül be, de egy adag Rejtőnek megfelelt.

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

 Shaker ​Heights. Cleveland nyugodt, virágzó külvárosa, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a lakók sikeres életéig minden tökéletesen elrendezett. Itt él Mrs. Richardson négy gyermekével és ügyvéd férjével. Elena a környék mintalakója, helyi újságíró, és legfontosabb alapelve a szabályok betartása. 

Ebbe az idilli kertvárosi buborékba költözik Mia Warren, a titokzatos fotóművész és egyedülálló anya, valamint tinédzser lánya, Pearl, akik a Richardson családtól bérelnek házat, de rövid idő alatt már nemcsak albérlők lesznek, hanem a szomszéd gyerekek életében is fontos szerepet kezdenek el betölteni.
A rejtélyes múltú Mia azonban felbolygatja a gondos rendben élő közösség mindennapjait, amikor Richardsonék barátai egy kínai-amerikai kisbabát szeretnének örökbe fogadni, ám váratlanul felbukkan a gyermek igazi anyja. Drámai küzdelem kezdődik, amely megosztja a város lakóit, és végül Mia és Elena ellentétes oldalra kerülnek. Elena eltökélt szándéka lesz, hogy leleplezze a nő titkait, de megszállottsága váratlan és visszafordíthatatlan következményekkel jár. És mindeközben egy családi házban egy szikra lángra lobban.
Regény a súlyos családi titkokról, az anyaság kegyetlen nehézségeiről, és annak a veszélyeiről, ha elhisszük, hogy a szabályok követésével mindig megakadályozhatjuk a katasztrófákat.

A Kis tüzek mindenütt megjelenése óta kitartóan szerepel a New York Times bestseller listáján, a legjobb szépirodalmi műnek választották meg a Goodreads olvasói 2017-ben, és már több mint húsz országban keltek el a kiadás jogai. A regényből Reese Witherspoon és Kerry Washington főszereplésével a Hulu készít sorozatot.

Annak idején még az első könyvével szemeztem a szerzőnek, csak valahogy sosem került sorra. Most, a Mini-könyvklub miatt legalább az újabb könyvét nem halogattam... és nem bántam meg.

Még olvasás előtt láttam valakinél, hogy úgy írta le, mint Vianne Rocher a Lilaakác közben, és olvasás után ez igazán telitalálatos hasonlatnak tűnik.

Itt ez a tipikus kertváros, a csodás-kirakat házaival, a tökéletes családok, a született háziasszonyok, az amerikai-álom-élet. Minden tervezett, és a felszínen mindenki boldog, de igen - itt szoktak születni a drámák, és hát senki nem lehet mindig boldog...

És itt van Mia, aki tényleg hasonlít kicsit Vianne-ra, a vándor, a lázadó, az őszinte, az élő. Aki persze mindig felkavarja az állóvizet... A következmények szinte borítékolhatók, akinek hasonló történet járt már a kezében, az nagy vonalakban tudja mire számítson, de szerencsére így sem unatkoztam.

Amit kicsit sajnálok, hogy időnként kevésnek éreztem. A történetet, a karaktereket, és főleg a végét... mindenből többet szerettem volna, mélyebbet. És főleg válaszokat...

Valószínűleg pont az volt a lényeg, hogy kérdéseket tegyen fel, és felkavarjon, és ez tulajdonképpen ment is neki, és ezért piros pont... De miért nem tudunk semmit? :D Vajon a sorozat ad több utalást vagy egyenesen választ?

És akkor a továbbiakban spoileresen - én szóltam...

Szóval persze, beszél a tökéletes élet - valódi élet kérdésről is, de erről már annyian...

A fő kérdés azt hiszem, az anyaságról szól... És nincs válaszom, nekem nincs, de van valakinek? Mert ki az anya, aki megszült, vagy aki felnevelt? Gének vagy szeretet? 

Szeretném, ha lenne egyszerű válasz. És bár nincs gyerekem, és talán nem is lesz (nem is akarok), de talán épp emiatt úgy gondolom, hogy többnek kéne lennie, mint hogy szülsz x gyereket. Hogy az igazi kérdés és munka az, hogy fel is kell nevelni őket... 

És nagyon sajnálom Bebét, és tökre együtt érzek vele, és érzelemből szinte hajlanék mellé állni... de az agyam azt mondja, hogy lemondott a gyerekéről, és elhagyta... ez azért elég végleges, nem? Vajon jó egyáltalán, ha ezt hagyjuk csak úgy visszavonni? És ha megint nem mennek jól a dolgok? Legközelebb lenne jobb megoldása? És ha nem, mégis hányszor lehessen egy ilyen döntést visszadobni?

Van aki neki adná a gyermekét?

Közben az Amikor elhagytak is eszembe jut, amiben a főszereplő összeomlik, és nem nagyon tud helyt állni igazán a gyerekei mellett - és kb mindenki leszedi róla a keresztvizet és kb elvenné a gyerekeket tőle (persze részben értem, miért veri ki a biztosítékot)... de neki mégsem jut eszébe megválni tőlük... vajon érzelemből tőle tényleg elvennénk, a másik könyvben meg egy részünk hajlik visszaadni annak, aki tényleg el is hagyta?

És ott a másik kérdés: számít, hogy milyen szülő nevel? Fontosabb, hogy kínai vagy az, hogy szeretnek-e? Egyrészt értem én, a származásunk mindannyiunknak jelent valamit... enélkül ugyanazok lennénk? És ha nem, az pl biztos, hogy nagy baj? 

Vajon az pl rasszizmus, ha számít, hogy kínai család nevelje fel? Vagy csak az egyéniség egy részének tisztában tartása? Kellene számítania egyáltalán?

Az a fontosabb, amiben különbözünk, vagy az, amiben egyek vagyunk?

Vajon tényleg jobb emberek lennénk, ha mindenkit "másfajta" család nevelne fel? Az elszakítás része nyilván minimum morbid lenne... de érdekes elgondolni, hogy akkor talán mind nyitottabbak lennénk... Ami igazából jó lenne. Másrészt szinte félelmetes a kérdés, hogy ez normál körülmények között miért nem megy?

Nekem ez a borító is nagyon tetszik, jól visszaadja a tökéletes-fílinget... Ellenben szerintem itt a magyar borító is jól sikerült...

Nina George: Levendulaszoba

A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást. 
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, amit a férfi azóta sem olvasott el. A veszteséget kínzó emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a sértettség börtönében éli mindennapjait, mígnem egy nyári délután új lakó költözik a szomszédba. Az elvált asszony olyan érzéseket ébreszt Jeanban, amelyek létezését a férfi már rég elfelejtette. Ekkor újra a kezébe veszi szerelme búcsúlevelét, és olvasni kezdi… 
Egy pillanat alatt minden megváltozik, és a férfi többé nem menekülhet az elmúlt évek gyötrelmei elől. Mindent hátrahagyva elindul, hogy szembenézzen a fájdalommal, a múlttal és önmagával. 
Egy olyan utazás veszi kezdetét, amely keresztülvisz Franciaország csodálatos tájain, és eközben feltárulnak különös sorsok, és barátságok szövődnek. Az érzések, a gondolatok és az emberek lassan átformálódnak, hogy lezárulhasson a múlt, és helyet engedjen a jelennek és a jövőnek.

Ez a könyv pár éve került fel a várólistámra, már arra sem emlékeztem, miért és hogyan is történhetett ez. (Utólag nyomozgatva valószínűleg @Randomsky értékelése lehetett a molyon - https://moly.hu/ertekelesek/2508681 - bár olyan érzés, mintha sokkal régebben lehetett volna...) Aztán ez lett egy kihívásban az egyik random könyv a várólistámról, és most ez az egyik könyve a Mini Könyvklubnak, szóval kezdtem azt gondolni, hogy ez már talán jel, és most jött el az ideje...

Talán tényleg jel lehetett, mert bár féltem tőle kicsit, hogy túl giccses lesz, ezt én most egész élveztem. Pedig tényleg lehet, hogy giccses kicsit :) De most még ez sem zavart. Talán segített, hogy kicsit tényleg emlékeztetett Joanne Harris stílusára néhol, amit szintén tudok a megfelelő hangulatban élvezni, a mágikus realizmus határán talán... És hát legyünk őszinték, az Irodalmi Patika is jól hangzik egy moly számára. Szóval összességében jó élmény volt Jean Perdu-val és Max-szal utazni.

Volt, aki azt írta, hogy ehhez a könyvhöz felnőttnek kell lenni. Nem tudom biztosan, mi kell hozzá. Talán csak hangulat. Vagy az, ha veszítettél már el valakit. Vagy talán csak annyi, ha bántál már meg valamit igazán. Vagy kizártál, vagy ki akartál zárni dolgokat, akár sikerült, akár nem. Talán tényleg csak hangulat.

Az biztos, hogy bárhogy is próbálják akként eladni, ez nem egy férfi-könyv. Van vajon a világon férfi, aki így gondolkodik? És hát a vége, az azért egy kicsit sok volt...
Azért egyszer egész kellemes utazás volt. Jó, hogy jókor történt.

Innen: http://www.deszy-konyv.hu/2014/11/nina-george-levendulaszoba.html

Jennie Melamed: Lányok ​csöndje

Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten,
de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!

Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában.

Először még akkor szemeztem ezzel a könyvvel, amikor felbukkant a megjelenésre váró könyvek között. Érdekel a téma, és valahogy keményebbnek tűnt, mint egy átlagos disztópia, valahogy jó érzésem volt vele kapcsolatban. A tény, hogy az írónő járatos a gyerekek elleni abuzus különböző aspektusaiban, csak még vonzóbbá tette.

Így amikor adódott a lehetőség, hogy elolvashatom a könyvet, rendkívül boldogan kaptam az alkalmon.

Sejtettem valahol, hogy ez azért nem lesz egy könnyű menet, de a kíváncsiság győzött.

Tényleg kemény volt, miközben olvastam, sokszor alig lehetett kitépni a kezemből - aztán nehéz volt újra visszatérni, mert tudtam, hogy fájni fog.

Melamed tényleg jól ír, egyszerre valahogy tárgyilagosan, mégis az érzelmekre hatóan. Bizonyos szempontból szókimondó, mégsem (túl) naturalista vagy vulgáris. Van pár keményebb rész a szövegben, de annyi abszolút szükséges - igazából pont finoman, rejtetten, inkább csak utalás szinten mond el sok minden, és várja, hogy mikor jutsz el odáig, hogy már tudod, hogy már magad elől sem tudod titkolni, amit igazából nem csak sejtesz.

A négy lány szemszögéből szép lassan bemutatja a szigetet, a családot, az életet. Mind másmilyenek, mégis sok közös van bennük - és együtt nagyjából teljes képet adnak.

A fülszöveg amúgy is jól felvezeti az alaptörténetet: adott egy sziget, amelynek a lakóit az Ősök menekítették el az Óföldről valami katasztrófa után, hogy aztán egy nagy boldog családot alkotva túléljenek a boldogság szigetén, imádkozva az Ősökhöz és Istenhez, betartva a szabályokat. A társadalmuk alapeleme a család, az alapelv pedig az engedelmesség - pontosan, az Atyák felé. Bár (tök meglepő módon ugye) a nők a fennmaradás egyik alappillérei, sok szavuk nincs, engedelmeskedhetnek a férjüknek (újabb surprise) és szülhetnek egész pontosan két gyermeket (ez mondjuk engem már az elején számtalan dologról elgondolkodtatott). A gyerekek boldogan cseperednek, még iskolába is járnak (ráadásul mindenki), emellett minden nyár az övék, amit szabadon és zabolátlanul tölthetnek.

Majd jön a "nővé válás", és a termékenység nyara, ami után mindenki megházasodik, majd szül boldogan két lehetőleg egészséges gyermeket. (Itt azért a 21. században nevelkedett lelkünk már végképp hümmög egy sort, a korai és kötelező házasság azért azt hiszem nem olyasmi, amit a legtöbben lelkesen támogatnánk.)

És persze ott kísért végig a mondat a fülszövegből, miszerint "szülj fiút".

Ez az élet aztán természetszerűen mégsem lesz mindenkinek boldog. Mind a négy főszereplőnk elégedetlen, és ki szeretne lépni a sziget kereteiből. Vanessát a tudásszomj nem hagyja nyugodni; Janey a nővé válást és a házasságot akarja elkerülni; Amanda születendő gyermeke miatt aggódik, míg Caitlin alkoholista apjától menekülne bármi áron...

A dolog iróniája (szerintem) az, hogy minden érthető ellenérzésük ellenére többségüknek így vagy úgy az átlagosnál jobb dolguk van. Vanessa apja Vándor (amolyan vezetőféle, akik emellett az Óföldön is járhatnak hiányzó cikkeket felderíteni), aki egész kis könyvtárat tart fenn, és ahova a kivételezett lányát is beengedi, aki így kielégítheti kíváncsiságát. Janey (ha éhezés és önsanyargatás árán is, de) már évek óta sikeresen kerüli el a felnőtté válást, mely miatt tisztelik, sőt talán félik is, még a felnőttek is sőt még az Atyja is jobb fej az átlagnál. Amanda pedig, bár nem tudta elkerülni a házasságot, de olyan mellett kötött ki, akit őszintén kedvel, és aki tényleg szereti őt, amennyire csak lehet, és ezt akár a közösség szokásai ellenére is kimutatja.

Mégis, ők lesznek azok, akikben az elégedetlenség leginkább szárba szökik, hogy aztán olyan dolgok történjenek, amikre senki nem számított. De vajon elég, hogy számítson bármit is?

Szerintem ez egy nagyon fontos könyv, mert olyan dolgokról szól, amikről beszélni kell, amikről többet és nyíltabban kellene beszélnünk. A négy szemszög szerinti történetmesélésnek megvannak az előnyei - a viszonylag tárgyilagos stílus ellenére minden szereplő közel kerülhet hozzánk, és drukkolhatunk nekik. Ráadásul remélem ebben a formában olyanokat is meg tud majd szólítani, akik esetleg másképp nem vennének egy ilyen könyvet a kezükbe.

Azért persze voltak hibái is a könyvnek. Amiatt, hogy a történteket és a szigetet a lányok szemén keresztül látjuk, ami előlük rejtve marad, az előlünk is (bár a végére kezdem úgy gondolni, hogy ez nem egyszerű mellékhatás, hanem nagyon is szándékos volt).

Emellett így nagyon keveset tudunk meg arról, hogy mit gondolnak és hogyan éreznek a sziget férfi lakói - pedig a felvillantott képek alapján abban is lenne potenciál.

A szöveggondozás is hagy némi kívánnivalót maga után...

És könyörgöm, ha valaki anatómiát/biológiát akar a szövegbe csempészni, az a, értsen hozzá vagy b, kérjen meg valakit, hogy ellenőrizze a hülyeségeit. (a "kidagadtak a nyakán a hangszalagok" szöveg csúnyán megviselte a hozzáértő lelkem.)

De a hibái ellenére csak ismételni tudom magam, ez egy fontos és jó könyv, olvassátok minél többen...

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak :)

Emellett rendkívül sokat agyaltam a könyvön, a hátterén, egy csomó mindenen. A következő gondolatok viszont már legalább részben spoileresek, csak a könyv elolvasása után javallottak.

Hihetetlen amúgy, hogy mennyire bevont magába a könyv, és folyamatosan agyaltam egy csomó mindenen.

Az elején azon, hogy vajon megtudjuk-e valaha, hogy mi van szigeten túl. Aztán amikor kiderült, hogy ez titok marad, azon, hogy vajon hogyan lehet.

Én amúgy meg vagyok győződve arról, hogy nem volt semmiféle tűz vagy világvége, egyszerűen csak pár ember a saját feje szerint akart élni valamiért. Ahogy a molyon @Ross karca is mutatja, már ez sem lenne új találmány. (https://moly.hu/karcok/1032904 főleg ezen részét "Követőivel bicsérdista kolóniát létesített Ada Kaleh szigetén, és rövid ideig ott élt feleségével és híveivel, a földi paradicsom megteremtésén munkálkodva.") Mert már eleve elgondolkodtató, hogy ha akkora apokalipszis tombolt, akkor ugyan hogy tudnak visszajárni rendszeresen következmények nélkül. És hogy találják meg mindig azt, amire szükségük van. És mégis hogy találhatnának újra és újra megfelelő családokra? Ahol ráadásul még nagymamák is élnek... A cigarettáról vagy a nyomott mintás ruhákról nem is beszélve. Persze, lehet hogy tényleg nem rózsás ott sem minden, különben nem álmélkodnának el a fákon, de az eredeti sztorit én akkor sem veszem be.

Másik szál. Ott van ugye a rengeteg sérült gyerek. A 21. századi, természettudományt tanult olvasó nagyon is tudja, mi lehet az ok. Hiába házasodnak a különböző ősök családjai a többiekkel, generációkon át ez nem elég. Arról az aprócska tényről már ne is beszéljünk, hogy a nőket a házasság után csak a férj nevén tartják számon, így a genetikai háttér fele alapból elveszik. Ami viszont szerintem igazán durva, hogy kiderül, hogy a Vándorok nagyon is tisztában vannak ezzel. (ami azt is jelenti, hogy az Ősök nagyon is értettek a genetikához.) És abszolút tudatosan hozzák be az új családokat, mikor már túl sok a sérült. Emiatt is inkább tűnik ez egy nagyon is tudatos magán-paradicsom építésnek a menekülés helyett.

Emellett végképp érdekes, hogy ha tudatosan vérfrissítenek, akkor miért nem lehet elgondolkodni azon, hogy várjanak, amíg a lányok is kicsit nagyobbak lesznek a termékenység nyarára.

És igen, annyira szeretném tudni, mire gondolnak a férfiak :D Mert Amanda férjén keresztül látjuk, hogy igen is van szerelem a részükről. Tényleg törődik vele, és még olyan dolgokat is megtesz érte, amiért a közösség nagyjából hülyének, vagy mondjuk úgy papucsnak nézi. 

Vagy ott van Janey apja, aki sosem nyúlt a lányához, mert szerinte nem helyes, és még a megszégyenítéseket sem szereti.

Vajon mi járhat a többiek fejében?

Illetve még az jár a fejemben, hogy vajon disztópia ez egyáltalán? 

Többen írták az értékelésikben, hogy mennyire jó, hogy mi nem ilyen világban élünk...

Nekem pedig az jár a fejemben, hogy lehet-e az disztópia, aminek az elemei, ha külön-külön is, de jelen vannak a világunkban? Hiszen vannak gyereklányok, akiket házasságba kényszerítenek. (Meg olyan helyek, ahol a férfiak úgy ússzák meg a nemi erőszakot, a kiskorúkkal is, hogy elveszik az áldozatot, mert "úgy nem számít".) 

És itthon is túl sokszor fordul elő, hogy kislányokat az apjuk és/vagy a bátyjuk "használ", mielőtt elszabadulnak otthonról, sokszor nem sokkal jobb környezetbe....

Tényleg annyira kitalált világ ez??