Hans Rath: Kell ​egy pszichológus, mondta Isten

Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban. 

Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.

Először a kedvenc könyvtárosomtól hallottam erről a könyvről, mint olyanról, ami hasonlíthat az Ove-ra. Rá is került a váró- és kívánságlistámra, a Jézuska pedig elhozta nekem (mondhatni stílszerűen).

Háát, kezdetnek talán szögezzük le, hogy alapjában és összességében nem hasonlít az Ove-ra, talán csak egy kicsit a témakezelésében és a hozzáállásában. A különbségek egy részét amúgy talán egyszerűen csak az magyarázza, hogy a skandináv könyvek egyszerűen valahogy, nehezen meghatározhatóan, de mások, mint kb. bármely más nemzet írásai.
Meg hát míg az Az ​ember, akit Ovénak hívnak alapvetően az emberről és az öregedésről szól (szerintem), addig Rath könyve inkább az emberről és Istenről, meg Istenről és a hitről.

Dr. Jakob Jakobi pszichológus nem épp élete csúcspontján találkozik egy cirkuszi bohóccal, aki azt állítja ő Isten - aki épp szívbetegre stresszeli magát, szóval szerinte jót tenne neki egy pszichológus. Jobb elfoglaltság híján Jakobi el is vállalja, és közben kissé közelebb is kerülnek egymáshoz, pszichológusunk pedig néha már-már hajlik rá, hogy fontolóra vegye: mi lenne, ha páciense tényleg az, akinek mondja magát.
Tetszik, hogy sokáig nyitott ez a kérdés, és közben nekünk is van időnk gondolkodni: mit szeretnénk mi magunk, hova fusson ki a történet?
Közben lehet gondolkodni a hitről, Isten létéről, a világban elfoglalt helyünkről, és a barátságról.

"Akár hisz az ember a Bibliának, akár nem, egyvalamiben biztosan igaza van: küldj az embereknek egy istent, és találnak rá okot, hogy keresztre feszítsék. "

"(…) a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is, ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel ugyanis még mindig jobb, mint nélküle."

Bár nem teljesen azt kaptam tőle, amit vártam/szerettem volna, igazából jól szórakoztam és jól esett. Ajánlom a stílust kedvelőknek - az mondjuk azért nem árt, ha az embert nem akasztja ki a szabadabb isten-ábrázolás. Engem egyébként inkább megnyugtat egy "tehetetlen, de jóságos" isten képe, de hát én a Biff evangéliumát is szerettem (és az sokkal durvább :) )

Andy Weir: A marsi

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Rendben, most már én is értem, mi ez az egész: Andy Weir cool, ahogy Mark Watney is. Meg talpraesett, egész okos, és jepp, (nem)kicsit vagány. 

A könyv meg, azt hiszem, egész ügyes az arányok megtalálásában: viszonylag realisztikus (legalábbis nekem annak tűnt), és nem üti ki a tudományban jártasabbak tűrőképességét sem (a tapasztalatok szerint). Mindezt úgy, hogy nem lesz túl elborult, és nem távolodik annyira messze az ált. sulis-gimis tanórák anyagától, hogy az átlag mezei olvasónak a puszta szövegtől leolvadjon az agya. 

Amiben még határozottan jó, hogy izgalmas is. Ami, legyünk őszinték, tulajdonképpen meglepő. Végül is az egész arról szól, hogy egy embert ott felejtünk a Marson, és tök egyedül bekkel ki hosszú hónapokat, és ennyi. Legyünk őszinték, a legtöbb hagyományos konfliktus-forrást kukáztuk is. És mégis, működik, és bevallom, határozottan kíváncsian olvastam, hogy mit lehet kihozni ebből a helyzetből.

Persze, ahhoz, hogy ez igazán működjön, kellett egy főhős, akit muszáj szeretni, és akiért szívből drukkolunk. Mark Watney nálam elérte mindezt. Egyrészt a józan paraszti eszével, a talpraesettségével és a kitartásával. De főleg a cinizmusba hajló humorával. Ez döntötte el úgy egyértelműen, valahol a századik oldal után, hogy imádom. De most komolyan, a NASA-val folytatott beszélgetésekben az a "cicik", na az haláli. Ahogy a Vasember-utalás is.

És még azok a részek is élvezetesek, mikor a NASA oldalán járunk, bár ezektől először féltem kicsit, hogy már végképp unalmasak lesznek. De igazából szerettem őket, és végig izgultam velük is.

Érdekes amúgy, hogy a végét, és ezt az egész segíteni-akarós dolgot sokan túlzásnak vagy érzelgősnek gondolják. 

("… minden emberben ott lapul egy alapvető ösztön, hogy segítsen a másikon. Lehet, hogy néha nem így tűnik, de attól még igaz. 
Ha egy hegymászó eltűnik, az emberek keresést szerveznek. Ha egy vonat kisiklik, az emberek sorban állnak, hogy vért adjanak. Ha egy földrengés romba dönt egy várost, az emberek a világ minden részéről vészhelyzeti ellátmányt küldenek. Ez annyira alapvetően emberi, hogy kivétel nélkül megtalálható minden kultúrában. Persze vannak seggfejek, akikben nincs törődés, de sokkal-sokkal magasabb azok száma, akikben van." )

Számomra azért is érdekes ez a kérdés, mert foglalkoztatja ám a tudomány embereit is. Ha jól emlékszem, Desmond Morris írja egy könyvében, hogy végeztek kísérletet ezzel kapcsolatban: egy rakás emberrel nézettek agresszív-lövöldözős akciófilmet vagy egy Teréz anya életéről szólót. Akik az utóbbit nézték, azoknak a jó irányba tolódott el a mellékvesekéreg-hormon termelésük, ami jó irányban hat az immunrendszerükre is - ez alapján a természet/evolúció/akármi igenis a segítő viselkedést támogatja. Azt mondjuk tanultuk is, hogy a mellékvese és az immunrendszer között kapcsolat van, és ezen a "rendszeren" keresztül hat a stressz is, szóval akár lehet is reális alapja.  A legérdekesebb amúgy az a megállapítás volt, hogy a Teréz anya jóságáról nézett film azokra is hasonló hatással volt, akik tudatosan úgy gondolták, hogy ez az egész hülyeség. Engem ez egyébként furcsa módon megnyugtat: ha ki is irtjuk magunkat, az nem a "természet rendje" vagy az "evolúció működése" lesz, hanem pont az, hogy szembemegyünk a rendeltetésünkkel. 

Visszatérve a könyvre: ajánlom mindenkinek, aki egy könnyeden tudományos, izgalmas sci-fit szeretne. Vagy csak egy nagyon jót röhögni. 

Viszont valaki elmesélhetné, mi ez az egész affér, visszatérő szerelem a fantasztikus írók és a krumpli között.

Cixin Liu: A ​Háromtest-probléma

„A ​hard sci-fi egyedi mixe: összeesküvés-elmélet és kozmológia, természettudomány és villámgyors akció.” (George R. R. Martin) 

1967-ben, a maoista kulturális forradalom alatt egy fiatal egyetemista lánynak, Ye Wenjiének végig kell néznie, ahogy a vörösgárdisták halálra verik édesapját, a köztiszteletben álló tudóst. Ez a trauma nemcsak Ye Wenjie életét terelte gyökeresen eltérő irányba, hanem az egész emberiség sorsát is megváltoztatta. 

Negyven évvel később a pekingi rendőrség felkeresi Wang Miaot, a nanokutatással foglalkozó mérnököt, hogy férkőzzön be egy tudósok alkotta, titkos társaságba, és szolgáltasson nekik értesüléseket. Ezekben a hetekben Kína-szerte több híres tudós lett öngyilkos, nem lehet tudni, miért. Wangot a nyomozás egy rejtélyes online számítógépes játékhoz vezeti el, és amikor játszani kezd, belemerül egy virtuális világba, ahol három, szabálytalan időközönként felkelő és lenyugvó nap határozza meg az élet kereteit. 

A három nap rapszodikus viselkedésének feltérképezése jelenti a háromtest-problémát, és ez a probléma a végső kulcs a halálesetek felderítéséhez is. Wang, ahogy előrehalad a játékban, rádöbben, fényéveken átívelő összeesküvés részévé vált, és az emberiségnek hamarosan a legsúlyosabb fenyegetéssel kell szembenéznie. Hogyan kerülheti el a Föld teljes lakossága a kipusztulást?

Cixin Liu Hugo-díjas és kilencszeres Galaxy-díjas szerző, 1963-ban született Yangquanban. Első novelláskötete 1998-ban, első regénye 2002-ben látott napvilágot. Negyedik, ötödik és hatodik regénye együtt adja ki a Háromtest-trilógiá-t, amely az egész világon nagy sikert aratott. Mielőtt főállású író lett, mérnökként és számítástechnikusként dolgozott. A trilógia első könyvéből készülő kínai filmet 2017-ben mutatják be. 

„Szerintem van élet a földön kívül, csak azért nem találtuk még nyomát, mert nem szántunk rá elég időt, vagy technikailag nem elég fejlett módszerrel kutatunk. Persze egyéb lehetőségek sem kizártak – A Háromtest-problémában felvázoltam a legijesztőbb, legborzalmasabb lehetőséget.” (Cixin Liu)

Nehéz bármi okosat mondani erről a könyvről, főleg hogy olvasás közben sokszor csak pislogni tudtam. Utoljára kb. Rajaniemi volt rám ilyen hatással - hogy alig tudom követni, mégis imádom.

Emlékszem sokan írták, hogy hullámzó, és olyan mintha több könyv érne össze - én semmi ilyet nem éreztem, lehet jókor került a kezembe, de az én érdeklődésem végig fenn tartotta, és még ha néha ugráltunk is témák és helyszínek között vagy az időben, én egésznek éreztem.

Meg azért is érzem nehéznek írni róla, mert kb. bármi konkrétat spoilernek éreznék, ami rontaná az élményt.

Annyi mindenről szól pedig tényleg: a kulturális forradalom borzalmairól, a Földről, a tudományról, az emberekről... Hol a tudomány, hol az "ember" szemével. Ad egy adag gondolkodni valót sok mindenen.

Én pedig kb. minden részét szerettem :) A múltat, a háromtest játékot, de Ye Wenjie történetét is faltam. A kedvenc karakterem nálam Da Shi :) Az egyik legütősebb rész pedig szerintem -spoiler- mikor Ye Wenjie a végén találkozik a múltbeli 3 lánnyal, akik ott voltak az apja halálánál - annyi mindent mond el az a pár oldal rólunk, emberekről, minden fájdalmával és abszurditásával együtt....

Aminek külön örülök, hogy első részként nem függő véggel zárul, eljutunk valahova, egyfajta nyugvópontra, különben kaparhatnám a falat a második részig. Mert ennek ellenére annyi kérdés maradt még itt, hogy majdan a következő részekre én tuti benevezek. Ebből az élményből kell még, sok.

Virág Emília: Sárkánycsalogató

Józsi, a pizzafutár egyetemi hallgató egy másnapos reggelen utat nyit a világok között, s rászabadít egy sárkányt Budapestre. Nyomában ott van Béla, a lovag, akinek a sárkány tojására fáj a foga. Aki ugyanis megszerzi a sárkány tojását, elnyeri a szépséges királylány kezét. 

Miután feldúlják az Oktogont, ellopnak egy tehenet és legyőzik a gonosz boszorkát, a tabletébe kapaszkodó, nyegle fiúról kiderül, hogy pont olyan nemes, önfeláldozó és hűséges, mint Béla lovag, s ketten együtt nagyon sok mindenre képesek szívük hölgyéért.

Azt mondja a hátsó borító, hogy "Az év legfelszabadultabb urban fantasyja!" - ami akár igaz is lehet, főleg ha nem megyünk bele, hogy vajon tényleg urban fantasy-e vagy inkább portal fantasy (de tulajdonképpen nem érdemes, végül is maga a mű sem veszi magát ennyire komolyan.)
Én mondjuk azt se bánnám, ha nagyobb verseny lenne ezért a címért, mert határozottan élveztem a könyvet. Okés, semmi komoly mondanivaló, de kifejezetten kikapcsol és elszórakoztat, és néha ilyen is kell.

Tetszett, hogy népmesei és úgy általában mesei elemekre épít, és ahogy azokat is nagyrészt kifigurázza.
A gonosz és jó boszorkány, a hős lovag, a sárkány, a nyegle egyetemista, a talpraesett vagy "elvarázsolt lány mixe egész jóra sikerült.
Helyenként persze kissé klisésre sikerült, mind az események, mind a karakterek részéről, és helyenként kissé belassult, de első könyves szerzőtől szerintem ígéretes kezdés. 
(És persze még az egyedi vonások is elmebetegek időnként, lásd lidérccsirke, de nekem bejött.)

Kifejezetten tudom ajánlani, ha csak valami kikapcsolót szeretnél, vagy ha még strandkönyvnek is fantasyt szeretnél. 
Amellett viszont nehéz elmenni szó nélkül, hogy egész sok hiba maradt a könyvben, és ahogy más könyvek értékeléseit nézegettem, ez nem egyedi a kiadónál - jó lenne, ha ráfeküdnének kicsit a szöveggondozásra :(

Naomi Novik: Rengeteg

Vigyázat, cselekményleírást tartalmaz!

Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.

Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

„A Rengetegben minden megvan, amit Novik írásaiban szeretek, és ráadásnak némi óvilági mágia és a sötét tündérmesék zamata.” Patrick Rothfuss, A szél neve szerzője

„Vad, pezsdítő és mélyen, sötéten mágikus. Azonnal a klasszikusok közt a helye.” Lev Grossman, A varázslók szerzője

(Elöljáróban:már újraolvasás a Mini-könyvklub keretében. Kb. fél éve már olvastam, és nekem nagyon tetszett :) csak nehéz róla írnom, mert nem nagyon tudom megfogalmazni a kavargó gondolatokat. Viszont nem emlékszem a YA (young adult) címkéjére, és nem is az - szerintem.

Ha már mindenképp valamit aggatni akarunk rá, akkor is talán inkább NA (new adult), emlékeim szerint az tartozik inkább a 20 év körüli korosztályhoz, aminek inkább reálisnak érzem; illetve az szól a családtól és az otthontól való elszakadásról, a saját életről, a felelősség vállalásáról.)

Engem megérintett Agnyeska története. Ezé a kissé szeles lányé, aki szereti a völgyét, az otthonát, a családját, és egy egyszerű életre készül, ami meg is felelne számára - egyedül barátnője elvesztése fáj(na) neki.

Ehhez képest a Sárkány őt választja a kiszemelt lány helyett, mivel kiderül, neki is van varázsereje. Utólag visszanézve vannak is erre utaló jelek, de hát kinek jutna eszébe ugyebár. Az elődeivel ellentétben ő egyáltalán nem készült a feladatra, hiszen a férfi eddig teljesen más típusú lányokat vitt el - így hirtelen a sokk, a harag és a tehetetlenség uralkodik el rajta.

Ráadásul nem elég az új környezet, még a mágia művészetét is el kell sajátítania. Ami nem megy könnyen, hiszen a Sárkány szögletes, hideg igéire sehogy sem tud ráhangolódni.

Pedig a tudásra mindig szükség van, hiszen a Rengeteg folyamatosan fenyegeti a völgyet, a gonoszság, a rontás mindig új falatot szeretne kiharapni magának.

Lehet, hogy én gondolkodom túl, de az az érzésem, hogy rejtetten igen sok mindenről szól, és rengeteg szimbolikus rétege van - és gyanítom még az újraolvasás is kevés volt az összes felfedezéséhez.

Hogy miről szólt számomra a könyv?

Egyrészt az elszakadásról. A családtól, az otthontól, a gyermekkortól. Amin végül is mindannyian átesünk, így, vagy úgy.

A felnőtté válásról, a felelősség felvállalásáról, hogy hogyan növünk fel a feladatokhoz - mert előbb-utóbb muszáj lesz, bármennyire is nem szeretnénk. (Valahol A varázslók is érintette ezeket a témaköröket, csak ott valahogy kevésbé hatott meg...)

Az egész Agnyeska-Szarkan kapcsolatot, és a varázsláshoz való hozzáállásukat is szimbolikusnak érzem, részben a női-férfi, részben a logikus-ösztönös vonal mentén (varázslás szempontjából olyanok, mint a klasszikus szerepjátékos varázsló-mágus szembeállítás, csak egyik rendszerben sem tudjuk meg, mi lenne, ha egyesíteni tudnánk őket :D)

A Rengeteg szimbolikus rétegeit meg talán az életben nem fogom megfejteni... (bár lehet, hogy csak túldimenzionálom az egészet :) ). Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Rengeteg végül is csak az emberekben eredetileg is ott bujkáló haragot, fájdalmat, irigységet vagy szégyent serkenti burjánzásra. Hogy mi lehet a vége, ha nem tudunk megbocsátani, vagy felejteni, és a harag és keserűség hogy fonhat be mindent, és hogy lehet hatással mindenre a környezetünkben.

Nekem mindenesetre nagyon tetszett a könyv, másodjára is, sőt élveztem, hogy most már olyan apróságokra is tudtam figyelni, amire először nem volt türelmem.

Nem kizárt, hogy egyszer, bár már jóval később, talán harmadjára is előveszem. (Bár ifjúáginak akkor sem tartom...)

(És néhány apróbb gondolat, de ezek már spoileresek, csak saját felelősségre olvass tovább!)

- sokan szidták a városban játszódó részeket. Hazudnék ha azt mondanám, nekem ezek voltak a kedvenceim, de szerintem kellett. A teljes képhez. Hogy lássuk, pl. Marek herceg mitől lett olyan, amilyen. 

- újraolvasva hihetetlen hogy Agnyeskáék gyakorlatilag "végigpettingelték" az egész könyvet :D Annyira ott volt, hogy összejöjjenek a végére - hát még a sárkány levelét is csak simizte ^^ Ha ezt összerakjuk azzal, hogy mindjárt vége a világnak, hát muszáj volt egymásra mászniuk :)) (viszont az írónő tényleg megtanulhatna jobb szex-jelenetet írni...)

- és kicsit lehetne részletesebb a lezárás... Rendben, a lényeget megkapjuk, megtudjuk, hogyan és miért lett a Rengeteg és az ő királynője - de ilyen felvezetés után nekem ez egy kicsit kevés volt :( Mintha a végére elfogyott volna a lendület, és csak le akartak volna rázni...

Lev Grossman: A varázslók

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Amikor először megláttam a könyvet (borítót, fülszöveget), biztos voltam benne, hogy ez az én könyvem lesz, annyira, hogy gyorsan be is szereztem.

Aztán szokás szerint váratott magára, mint saját könyvem. És jöttek az értékelések, a rosszabbak is, kezdtem elbizonytalanodni.

Azért még nem estem kétségbe. A fő ellenérvektől nekem még akár be is jöhetett volna. Hiszen sokszor én sem érzem magam érett felnőttnek, néha talán még mindig keresem a helyem (de minimum még emlékszem, milyen az). Tulajdonképpen értem, hogy milyen az, amikor azt hiszed, hogy van egy kipipálni való feladat még, de aztán kész, végre a végére értél, és már értesz, és elértél valahova - nem volt ez még olyan régen, mikor én is... Azt is átérzem, hogy milyen néha deprimáltnak lenni, vagy az önsajnálatban dagonyázni. Vagy az önutálatban. De tényleg. Szóval hol itt a gond?

Az az én bajom, hogy hiába tudnám én még mindezek ellenére is szeretni. De becsaptak. Mert szerintem nem ez a legnagyobb baj a könyvvel. Még az sem, hogy túl sokat lopott túl sok ihletet merített a Harry Potter-ből vagy a Narnia történetből. (Bár az is kiakasztó, amit a Narnia könyvekkel és világgal tett, azt se könnyen bocsátanám meg neki. Ez nem realizmus, ez torz és helyenként szánalmas.)

Amit én nem tudok megbocsátani, az Quentin. Mert a fenti nyavalygások mind nem okok arra, hogy igazi, keményvonalas, erkölcstelen, gerinctelen féreg legyen. Nem hogy együtt nem tudtam vele érezni, de olyan szinten szerettem volna bántani hosszan, ügyesen és kíméletlenül, hogy az a maradék esetleges szimpátiámat is ledózerolta. Mert az, hogy nem találom a helyem, depresszív vagyok, boldogtalan, vagy nagyjából bármi egyéb, nem jogosíthat fel arra, hogy átgázoljak mindenkin. Ja, és főleg hogy utána még nekem álljon feljebb. (Spoiler: már akkor forgott a gyomrom, mikor részegen belement a gruppenbe, miközben kapcsolatban volt. De ez még egy dolog, ahogy viszont lereagálta... Először a tagadás, hogy ő nem is tett semmi rosszat. Aztán gyakorlatilag Alice-t hibáztatja, amiért rosszul viselte, hogy megcsalták? Most komolyan??? Aztán, bár szerintem már az is kérdés, hogy együtt vannak-e még egyáltalán, amikor Alice mással van, úgy besértődik, mintha a legnagyobb tökéletességet zúzta volna szét a lány... Már bocsánat, de hö? És hogy neki mennyire fáj... De még mindig nem jut eszébe, hogy vajon a lánynak akkor milyen is lehetett? OMFG. )

Nem, nem hiszem, hogy létezik olyan érv, ami meggyőzne arról, hogy ez normális. Erre semmi mentség nincs. 

Ráadásul gyakorlatilag egyetlen másik szereplő sincs, akit úgy igazán megkedveltem volna. Egyedül Alice-szel nem volt semmi bajom, meg talán még Eliot-tal nem volt nagy gondom- de még az ő társaságukat sem biztos, hogy keresném, nemhogy elvigyék a hátukon ezt az egész... förmedvényt.

Szóval nálam egyértelműen a szereplők volt az a pont, ahol totálisan és véglegesen elbukott a könyv. Úgy nagyjából a felénél. Innentől kezdve gyakorlatilag szenvedtem, és nagyjából csak becsületből nem vagdostam a falhoz.

Persze lehetne más is, ami elvisz egy könyvet a szereplőkön kívül. Például a világ vagy a cselekmény.

Nos, a cselekmény... egyrészt a könyv nem áll össze egy egésszé, mintha legalább három különböző részből gyúrták volna össze, erőszakkal. Emellett full lineáris, ja és lassú. Vagy inkább unalmas. 

A világ meg ugye, mint fentebb említettem, több ihletre épül, mint saját ötletre. Az elején a varázslósuli még csak-csak hozza is a szintet, ott még talán élveztem is amúgy a könyvet (csak azóta a lila köd már el is mosta ezt az érzést). De minden, ami utána jött, Fillory... Ez nem realista ábrázolása a Narnia-féle történeteknek, hanem a karikatúrája. Minimum. Többször még csak túl logikusnak sem tűnt...

Kétségtelen tény, hogy a hely-keresés, a csoda-várás, meg még egy pár fentebb említett tétel igen szépen megjelenik benne. Nagyjából ez az egyetlen, amit értékelni lehet(ne). Kár, hogy minden más úgy tönkreteszi....

Ja, és a végén felbukkanó szereplő igen gyanúsan azt vetíti előre, hogy a folytatás sem olyan irányban fog haladni, ami reménykeltő lenne. Pedig itt figyel a polcon, és birizgál...

Könyvmoly Párbaj 7 lista

A lista

Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Gail Carriger: Szívtelen

Félix J. Palma: Az ég térképe

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel 

Cixin Liu: A Háromtest-probléma

Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv

B lista

Joanne Harris: Egész évben karácsony 

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa 

Max Gladstone: Nagyrészt halott 

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Lauren Beukes: Torzók 

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka

Sylvain Neuvel: Alvó óriások